„Tipikusan az az ember, akinek olyan pozitív kisugárzása van, hogy szíved szerint az ölébe hajtanád a buksid és úgy hallgatnád, amit beszél” – írja róla az egyik hallgató a markmyprofessor fórumon. A tanárnő nekem is lelkesen mesél a szakmájáról, szeretettel a deviáns, akár bűnöző gyerekekről, büszkén a hallgatókról, akik időnként magánéleti problémáikat is megosztják vele, és empátiával a családokról, akiken nap mint nap segíteni próbál. Érdeklődéséről és útkereséséről diplomák és posztgraduális képesítések tanúskodnak. Szociológus és bűnmegelőzési szervező, európai uniós szakértő és családterapeuta. Rosta Andrea, a Szociális tanulmányok tanszék vezetője véletlenek sorozatán keresztül találta meg az útját.

Azért lett szociológus, mert már nagyon fiatalon érdekelte a fiatalkori bűnözés?
Szó sincs róla. Bevallom, véletlen volt. Én zalaegerszegi vagyok, és érettségi után három évig dolgoztam Zalaegerszegen egy számomra nagyon kedves helyen, és amikor ez megszűnt, a barátnőmmel kitaláltuk, hogy jelentkezzünk egyetemre. A Miskolci Egyetemen akkoriban indult a Bölcsészettudományi Kar. Őszintén szólva, azért választottam a szociológiát, mert nem tudtam, mi az. Az első két év kínszenvedés volt számomra, de aztán harmadévben megjelent a „társadalmi devianciák” című tantárgy. Azonnal éreztem, hogy ez az, ami igazán érdekel, és hogy ilyen emberekkel szeretnék foglalkozni. Az irántuk való elkötelezettség a mai napig megvan bennem.

Világmegváltó szándékok ébredtek fel önben, vagy a segíteni akarás? Úgy érezte, mindenkit meg kell mentenie?  
Teljesen ismeretlen volt számomra az a világ. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen körülmények között is lehet élni és túlélni. Kíváncsi lettem ezekre az emberekre, ezért elkezdtem börtönöket, hajléktalan szállókat látogatni. Nem segíteni akartam, csak köztük lenni, beszélgetni velük, megismerni őket. Elsősorban a fiatalok érdekeltek. Egytől-egyik nagyon szerethetőek voltak. De szót tudtam érteni az alkoholista, vagy drogos hajléktalanokkal is, próbáltam megérteni önsorsrontó magatartásukat. Döbbenetes volt a felismerés: hát így is lehet látni és érezni a dolgokat, ahogy ők teszik! És megragadott ezeknek a kiszolgáltatott embereknek az embersége. Később, amikor végzős szociológus lettem, szakdolgozati témát kerestem, de csak a bűnözés érdekelt. A szociológián a tanáraim azt mondták: nem értenek ehhez. Egy napon átmentem a bűnügyi tudományok intézetébe, és bekopogtam az ajtón. Óriási szerencsémre az intézetvezetővel, Lévay Miklós professzor úrral találtam magam szemben. Elmondtam, hogy a bűnözés érdekel, szakdolgozatot szeretnék írni, stb. Nagyon örült, hogy szociológusként közelítek a témához, nem helyeselte, hogy a bűnözőkkel, bűnözéssel szinte csak jogászok foglalkoznak. Azt ajánlotta, a fiatalkorúakat válasszam. Lévay professzor lett a mentorom, motiváltsága, szakértelme példa előttem, barátsága azóta is része az életemnek.

Fiatalkori bűnözés és bűnmegelőzés témakörében doktorált a Miskolci Egyetem jogi karán. Közben Pécsett európai unió szakértő lett, de a Rendőrtiszti Főiskolán is szerzett egy bűnmegelőzési szervező diplomát. 20 éve itt dolgozik a Pázmányon, végül tehát mégsem segítő szakmát választott. Miért?  
Számomra minden, amit tanultam, a megértésről szól. A szociológia, a jog, a kriminalisztika, kriminológia mellett azóta pszichológiával is foglalkoztam, hiszen a Magyar Családterápiás Egyesületnél elvégeztem a családterapeuta képzést, és a Semmelweis Egyetemen a mentálhigiénés családtudományi és családterápiás mesterszakot. Öt éve több helyen, Budapest egyik kerületében és Zala-megyében, Zalaegerszeg-Hévíz-Keszthely körzetében családsegítő központnál, illetve egy alapítványnál dolgozok családterapeutaként. Igaz tehát, hogy a Pázmányon évekig elméleti szakemberként oktattam és végeztem kutatómunkát, de aztán megtaláltam azt a segítő szakmát, ami számomra a kiteljesedést jelenti. Hosszú út vezetett idáig. De úgy érzem, széleskörű elméleti felkészültségem a gyakorlatban hitelesebbé tesz. Pályám kezdetén fiatalkorú bűnözőkkel szerettem foglalkozni, de sem a Rendőrségnél, sem a Belügyminisztériumban, sem máshol nem kaptam állást, mondván, elméleti szakember vagyok, nincs rám szükség. Így aztán a Miskolci Egyetemen maradtam doktorálni, majd egy évvel később, amikor egy államvizsgáztatáson megismerkedtem valakivel, akitől aztán meghívást kaptam ide a Pázmányra, elfogadtam. A sok tanulást egyáltalán nem bántam meg. Elméleti ismereteim segítenek a gyakorlati munkában, a gyakorlat pedig hitelességemet erősíti. Egyébként a családterápiás munkámban is elmélet orientált vagyok. Sokszor segítenek a modellek, elméleti összefüggések. Főleg akkor, amikor a kollégám, társam – hiszen sokszor ketten vezetünk egy ülést - erőteljesebb emocionális szinten van, én meg egy racionálisabb szinten. Úgy is fogalmazhatnék, az elmélet nekem biztonságod ad.

Ha arra gondolok, hogy szociológiai tanulmányai során a deviáns magatartás és a fiatalkori bűnözés keltette fel igazán az érdeklődését, azt a következtetést vonom le, hogy bizonyára családterapeutaként sem menekül az igazán problémás családok elöl…
Ezt abszolút jól gondolja. A családsegítő központoknál kevésbé jellemző, hogy motivált középosztálybeli családok jelennek meg, akik a családterápiát tudatosan szeretnék igénybe venni bizonyos problémáik megoldásához. Az ilyen családok magánrendeléseken keresnek segítséget. A gyermekjóléti központokban, és az egyesületnél is a súlyos gondokkal küszködő, igen problémás családok jelennek meg. A családsegítő szolgálatoknál néhány éve ugyan kötelezővé vált a családterápia, de néha eszköztelennek érzem magam. Ezeknél a nagyon nehéz helyzetben lévő családoknál a klasszikus családterápia módszerei gyakran nem működnek. Ők nem úgy szocializálódtak, hogy megfogalmazzák és kimondják az érzéseiket, márpedig a családterápia ezekkel dolgozik. Érzelmekkel és kapcsolati relációkkal. Együttműködésre épít. Abban segít, hogy az egyes családtagok ráeszméljenek, hogy mi van körülöttük és mi ezt feldolgozni és segítünk az útkeresésben. Ráadásul a családsegítők egyéb tevékenységében egyfajta irányítás érvényesül, és ez szintén ellentmondásban van a családterápia gondolkodásmódjával.
Sokszor az első 2-3-4 ülés egyfajta „elő szocializáció”, hogy a család egyáltalán alkalmas legyen a családterápiára. Csakhogy erre nincs idő: gyakran előfordul, hogy még csak itt tartunk, amikor már kérdezi a családsegítő: védelembe kell-e venni a gyerekeket, vagy nem. Mert az ő ajtaján addigra már a gyámügy kopogtat.
Nemrégen írtam egy cikket arról, hogy ki kell dolgoznunk egy új családterápiás protokollt, ami ezekkel a családokkal is tud mit kezdeni. Velük másképp kell bánni, másképp kell hozzájuk szólni, például sokkal direktebbnek kell lenni és esetükben sokkal több pszicho-edukációra lenne szükség. A közeljövőben az egyik legfontosabb feladatomnak azt tartom, hogy megszülessen egy ilyen protokoll.  Egyébként itt a Pázmányon a legutóbbi kutatásunk éppen arról szólt, hogy a családsegítő intézményi változásai milyen kihívások elé állítják a gondozó intézetekben dolgozó kollégákat.

Az oktatásban bizonyára több sikerélményre számíthat…
Tanulmányaim során úgy tartottam: ha egy kurzuson csak két-három olyan gondolatot hallok, ami továbblendít, gondolkodásra késztet, már megérte odajárni. Úgy gondolom, ha tőlem lehet ilyeneket hallani, és ha erről kapok bármiféle visszajelzést, én azt sikernek könyvelem el. Szigorú tanár vagyok, mégis vannak hallgatók, akik családi gondjaikkal, párkapcsolati problémáikkal is hozzám fordulnak. A bizalmat elnyerni, ez is egyfajta siker. Persze a siker úgy is mérhető, hogy hány könyvem, publikációm jelent meg, vagy, hogy hány PhD hallgatóm vagy. De most mondja meg: ezek a számok a fontosabbak, vagy az, amikor egy hallgató így búcsúzik: tanárnő, én önt szerettem a legjobban ezen az egyetemen!  Számomra fontosak a hallgatókkal a személyes interakciók, és azokat az órákat szeretem a legjobban, amikor nem a tananyagot adom csak át, hanem önmagamat is bele tudom tenni. Ilyenek a szemináriumok, az önismereti, vagy szakmai készségfejlesztő órák.

Úgy érzem, rendben van önmagával…
Így van. Van egy működő családom, és nagyon sokat köszönhetek édesanyámnak, anyósomnak, férjemnek, hogy sokat segítettek, amikor a lányom kicsi volt. Fontos, hogy vannak barátaim, és itt a Szociológiai Intézetben pedig egy olyan egymást támogató közegben dolgozom, amelyben nagyon jól érzem magam. Hívtak már más egyetemekre, ilyen, olyan, amolyan beosztásokba, de sosem mentem. Nekem a Pázmány valóban a második otthonom.

Az interjút Gimes Júlia készítette.