2016-ban a Pázmányon megalapította és azóta vezeti az ország egyetlen Örmény tanulmányok tanszékét, 2018-tól intézetét. A Lipcsei Egyetemhez kötődő, Közép- és Kelet-Európával foglalkozó Leibniz Intézetnek is tudományos munkatársa. Egyetemista kora óta szenvedélyesen kutatja az erdélyi örmények történetét, kultúráját. A téma nemzetközileg elismert szakértője. Kovács Bálinttal beszélgetünk.

Történelem-hittan szakos tanárként végzett a Pázmányon 2005-ben. Egyetlen percig sem tanított középiskolában. Hogyan lett kutató és miért éppen az erdélyi örmények kutatója?
Másodéves egyetemistaként nagy patrióta voltam, és magyar néprajzi, nyelvészeti témában kaptam egy ösztöndíjat Kolozsvárra. Őze Sándor tanár úr, aki akkor szeminárium vezetőm volt, éppen egy örmény témájú kiállítást szervezett, és miközben a szamosújvári és a gyergyószentmiklósi örményekről bőven volt anyaga, az erzsébetvárosiakról semmi. Ne a budapesti városrészre gondoljon. Erdélyben, Segesvár és Medgyes között van egy ilyen nevű település.
Szóval, a tanár úr azt mondta, ha már Kolozsvárra megyek, nézzek utána, hátha találok valami a kiállítás szempontjából is használható anyagot az erzsébetvárosi örményekről.  Kalandos módon – autóstoppal, busszal, jutottam oda, de az igazi kalandok csak ezután következtek. Megkerestem a helyi katolikus plébánost, aki elmondta, hogy Erzsébetvárosnak a levéltár mellett örmény könyvtára is van, de azt egy idős hölgy, Maris néni őrzi, és csak az nyerhet bebocsátást a könyvtárba, aki Maris néninek szimpatikus.

Remélem, a szimpátia elnyeréséért nem kellett a hétfejű sárkánnyal megvívnia…
Maris nénivel kellett kicsit megvívnom, aki azzal nyitott, hogy „szép fiam, ide még senki távolról jövő nem mehetett be!”

Mivel vette le a lábáról?
Könnyen megtaláltam Maris nénivel a hangot, elbeszélgettünk, bedobtam minden örmény nevet és kifejezést, amit addig Kolozsvárott hallottam, végül megbízta az unokaöccsét, hogy vigyen be a könyvtárba. A sekrestyéből egy hatalmas lakattal nyílt  egy vasajtó, a mögött volt egy igen-igen pókhálós csigalépcső, aminek a tetején  a könyvtár. . Amikor ott megálltunk, éreztem, igazi kincsek rejtőznek mögötte. Találtam latin, magyar, örmény és olasz nyelvű könyveket, például Rómában kiadott 17. századi Ciceró kötetet, kéziratos egyházlátogatási jegyzőkönyveket, vagy Pázmány Péter prédikációkat, de 20 perc elteltével Maris néni unokaöccse közölte: dolga van, menni kell.
Itthon Őze tanár úr arra buzdított, hogy feltétlenül menjek vissza, mert el kellene készíteni a könyvtár katalógusát.
Nyáron a hallgatói önkormányzat támogatásával néhány diáktársammal visszamentem, és nekiálltunk a munkának. Mondanom sem kell, hogy Maris nénit nem volt könnyű meggyőzni, még azt is ellenőrizte, hogy a gyulafehérvári érsektől kapott engedélyünk igazi-e. Néhány napig az Erzsébetvárosban lakó örmények felváltva őriztek bennünket, majd mikor már megnyugodtak, hogy nem vagyunk sem rablók, sem műkereskedők, békén hagytak és nyugodtan dolgozhattunk. Sokszor jöttünk-mentünk Erzsébetváros és Budapest között, a több mint 2000 kötetes, elsősorban 17-19 századi művelődéstörténetet jól tükröző  könyvtár katalógusát 2012-ben jelentettük meg.  

Önmagában a tanár úr kívánsága talán nem lett volna elég a lelkesedéshez. Mi fogta meg ebben a „projektben”?
Egyfajta kulturális missziót láttam abban, hogy megmentünk egy kárpát-medencei hagyatékot. Úgy tekintettem Erdélyre, ahogy Kodály is tekintett: mint kincsek őrzőjére, tiszta forrásra. És hát ez a könyvtár valóban egy tiszta forrás volt, ami túlélte a Ceausescu korszakot is.. Úgy gondoltuk, a katalógus garancia arra, hogy valamilyen módon a könyvtár állományát megmentsük, bármi érje is a könyveket, a könyvtár léte, a helyi örmények művelődése ismertté, kutathatóvá váljon. A könyvtárral kapcsolatos kutatások persze szakdolgozati témát és publikációs lehetőségeket is kínáltak, és amikor a doktorimhoz is örmény témát választottam, már tudtam, hogy nincs mese: meg kell tanulnom a nyelvet.  Tanultam itthon és Örményországban, aztán a német katolikus püspöki kar fél éves ösztöndíjával (KAAD) a Hallei Egyetemre kerültem Prof. Armenuhi Drost-Abgarjanhoz doktorandusznak. Úgy gondoltam, ha történészként armenológiával szeretnék foglalkozni, olyan tudásra van szükségem, amelyet itthon szervezett keretek között nem tudok megszerezni. Halléból ösztöndíjam lejártával épp készültem haza, amikor ismét óriási szerencse ért. Az éppen a Lipcsei Egyetemen dolgozó Őze tanár úr szólt nekem, hogy az egyetem Közép-Kelet-Európával foglalkozó kutatóintézetében, a GWZO-ban, Stefan Troebst professzor Örmények Kelet-Közép Európában címmel szeretne új projektet elindítani. Elmentem a megbeszélésre ,Troebst professzor úr néhány hét múlva értesített, hogy a projekt megkapta a támogatást, és számomra  tud egy tudományos munkatársi állást biztosítani. Így kerültem 2007-ben a Lipcsei Egyetemre, és az intézetnek azóta is munkatársa vagyok. A kutatóprojektben  „Armenians in Eastern Europe” vagyis Örmények Kelet-Európában  címmel önálló könyvsorozatot indítottunk az egyik legprominensebb osztrák-német kiadónál, a Boehlau Verlagnál, amelynek Stefan Troebst és az intézetvezető Christian Lübke  mellett én vagyok a sorozatszerkesztője. Az első öt kötet már meg is jelent. Emellett konferenciákat, kiállításokat szervezünk. Ez a lipcsei projekt egyébként ahhoz is hozzá segített, hogy nemzetközi kapcsolatrendszeret építsek ki például amerikai kollégákkal. Az Egyesült Államokban nagy az örmény diaszpóra, nem véletlen, hogy számos egyetemen van örmény tanszék, amelyek közül a University Michigant és a University California of  Los Angeles-t (UCLA) emelném ki.

Mit érdemes még nekünk, laikusoknak is tudnunk az örmény nyelvről?
Például azt, hogy nem beszélhetünk egyetlen örmény nyelvről. A keleti örményt Örményországban, és a keleti örmény diaszpórában, így például Oroszországban, Ukrajnában beszélik. A nyugati örményt az Oszmán Birodalomból Libanonba, Szíriába, az amerikai kontinensre, vagy Európa nyugati részére menekült örmények leszármazottai használják.  Mindezek azonban egy önálló nyelvfejlődés során az óörmény nyelvből alakultak ki, amit grabarnak hívnák. A grabar holt nyelv, a történeti forrásoknak valamint a liturgiának a nyelve.

Ön melyik örményt tanulta meg?
A keletit.

Nehéz volt?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy sok energiát igényelt. Mert bár az indoeurópai nyelvcsaládba tartozó nyelvről van szó, sem hangzásában, sem írásmódjában, sem nyelvtanában nem emlékeztet a számunkra földrajzilag is közelebbi indoeurópai nyelvekre.

Hogyan került sor arra, hogy éppen ön alapíthatta meg az ország első és máig egyetlen armenológia tanszékét?
Bár Magyarországon a 19. századra nyúlnak vissza az armenológia hagyományai  -  megemlíteném a 20. századból Patrubány Lukács, Schütz Ödön, napjainkból pedig Nagy Kornél munkásságát -, örmény tanszék 2016-ig nem létezett. Pedig a hazánkban élő tizenhárom nemzetiség közül az összes többit „képviselte” tanszék vagy intézet. A legrégebbi keresztény népről van szó, adekvát tehát hogy egyetemünk felvállalta a tanszék létrehozását. 2016 elején az ecsmiadzini  katholikosznál tett látogatása során Szuromi Szabolcs Anzelm rektor úr kifejezte az egyetem ebbéli elkötelezettségét, illetve Ruben Mirzakhanyan professzor, az Örmény Állami Pedagógiai Egyetem rektorával aláírta a két egyetem együttműködéséről szóló szerződést. Mindezek után Fodor György dékán úr 2016 őszén jereváni egyeztetések után ünnepélyes keretek között megnyitotta az örmény tanszéket és átadta a munkaszerződéseket. Amikor megtudtam, hogy a tanszék megalakul és én leszek a tanszékvezető, a magyar felsőoktatási törvénynek megfelelő, azaz örmény nyelvet ismerő, tudományos fokozattal rendelkező munkatársakat kellett keresnem. Sikerült megnyernem két kiváló szakembert: a jeruzsálemi örmény származású Elke Hartmannt, és a libanoni származású Vahé Tachjiant. Mindketten Berlinben élnek, ahonnan Budapestre repülnek rendszeresen, hogy nálunk oktassanak. Vendégelőadóink is vannak, Örményországból és amerikai egyetemekről. Ősztől pedig Budapestre költözik Los Angelesből egy kolléga, akivel – mint főállású kollégával - az Armenológiai Intézetet igyekszünk még nemzetközibb szintre emelni.

Ezek szerint ezen a tanszéken különböző kultúrákat képviselő emberek is jól tudnak együtt dolgozni. És a képzés nyilván nem magyarul folyik…
2018 végéig a Történettudományi Intézet Armenológiai és Délkelet-európai Történeti Tanszékeként biztosítottuk a történelem mesterszakon belül az örmény tanulmányok specializációt. Önálló intézetként pedig a célunk, hogy Magyarországon létrehozzuk az első örmény tanulmányok mesterképzést. Az ehhez szükséges akkreditációs folyamatot már elindítottuk, nagyon jó hír, hogy néhány hete a Magyar Akkreditációs Bizottság (MAB)  - megjegyzések, kifogások nélkül - elfogadta a PPKE létesítései kérelmét az örmény tanulmányok mesterképzési szakra. Társadalom- pedagógiai- vagy bölcsészettudományi alapképzés után lehet majd ezt a mesterszakot elvégezni.
A jelenlegi specializációs képzés is angolul folyik, hallgatóink a PPKE magyar hallgatóiból és külföldi hallgatóiból állnak. Munkánkat – hiszen ez „fizetős” képzés - az Európai Unió egyik legnagyobb alapítványa, a lisszaboni székhelyű Gulbenkian Alapítvány segíti azzal, hogy évente öt hallgatónk számára biztosít ösztöndíjat 10 hónapra. Az ösztöndíjakra magától értetődően pályázni kell.
A hallgatók természetesen bekapcsolódhatnak a tanszék munkájába, és az idei Humántudományi OTDK-n két hallgatónk is - Kiss Péter és Zelei Péter – helyezést és különdíjat kapott örmény történelemmel kapcsolatos dolgozatával, illetve 2016 óta rendszeresen tanulnak magyar hallgatóink Jerevánban, a jelenlegi szemeszterben például 5-en. Ők nemcsak egyetemi órákon vesznek részt, de nyelvtanulás (orosz vagy örmény nyelv) és önálló kutatómunka is szerepel a kinti feladataik között.

Hallgatóik mit tudnak kezdeni ezzel a specializációval, illetve majd a mesterképzés során megszerzett diplomájukkal?
Fontos hangsúlyozni, hogy az angol nyelvű képzéssel nemcsak a magyarországi elhelyezkedés, sokkal inkább a nemzetközi lehetőségek felé való nyitás a cél. Dolgozhatnak kulturális szakemberként, hiszen világszerte számos örmény múzeum, gyűjtemény van, de vállalhatnak munkát a politikában, vagy a diplomáciában is. A nemzetközi tudományos trendekbe való bekapcsolódás és az örmény tanulmányok tudományos szinten való művelése szintén egy opció, reméljük sokan kihasználják majd. Magyarország számos közgyűjteményében vannak örmény nyelvű anyagok, és a magyarországi örmény nemzetiségnek is vannak egyesületei, intézményei, szakembereket mindezidáig pedig Magyarországon nem képeztek. Egy sajátos területről van szó, és mind a Kaukázus poszt-szovjet világa, mind az örmény diaszpórák világa nemzetközi érdeklődésre tart számot. Közép-Európában nálunk van egyedül lehetőség örmény tanulmányok folytatására.

Intézetvezetőként feladatának tekinti-e az örmény kultúra, vagy történelem itthoni népszerűsítését, megismertetését?
Természetesen. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az Országos Széchényi Könyvtár segítségével eddig három nemzetközi örmény kiállítást szerveztünk. 2013-as tárlatunk az erdélyi örményekről szólt Távol az Araráttól címmel, a 2015-ös az Örmény Népirtásról, az idei pedig az örmény nyelvű Bibliáról és az örmény vallásos társadalomról. Míg az első a Budapesti Történeti Múzeummal közös kiállítás volt, a másodikért és a  harmadikért Tüske László OSZK főigazgató úrnak tartozunk köszönettel.
Azonkívül a L’Harmattan kiadónál Studia Armenologica Hungarica címmel útjára indult az Armenológiai Intézet tudományos könyvsorozata.  Az első két kötet idén már meg is jelent. Az emlékezet száz éve című könyvet egykori tanárommal, Botos Mátéval szerkesztettük, Vahe Tachjian kollégám munkájának címe pedig „Oszmán örmények”.
Megemlítem még, hogy van egy előadássorozatunk „Narekatsi Lectures” címmel. A katolikus egyházban is egyházdoktorrá avatott örmény Grigor Narekaci-ról elnevezett fórum keretében eddig oxfordi, amerikai, libanoni, örményországi, németországi professzorok tartottak előadást. Az előadássorozat nem szűk perspektívájú ismeretek átadását szeretné lehetővé tenni, sokkal inkább  bölcsészkarunk nemzetközi tekintélyének növeléséhez szeretne hozzájárulni.

Nem furcsa, hogy korábban magyar „patriótaként” egy másik nép történetével, kultúrájával kezdett el foglalkozni, méghozzá szenvedélyesen?
Nagyon megszerettem a témát. A magyar patriotizmusom kicsit átváltott örmény patriotizmussá. Néha azon veszem magam észre, hogy tájékozottabb vagyok az örmény napi hírekben, mint az itthoniakban.
Egy nagyon szép keleti keresztény kultúrával foglalkozom. Egy olyan nép történetével, amely az évszázadok során mindig a muszlim - keresztény ütközőzónában élt, rendkívül sok szenvedésnek volt kitéve, mégis fönn tudta tartani identitását. Gondoljunk csak az Oszmán Birodalomban elszenvedett népirtásra, vagy a sztálini elnyomásra. Óriási erő és kitartás van ebben a népben.
Amellett barátságosak, vendégszeretőek, segítőkészek. Örülnek, ha valaki az ő történelmükkel, kultúrájukkal foglalkozik, és ez is nagyon motiváló. Ráadásul van mit kutatni, a témában sok fehér folt van.

Mit szeret az örmény kultúrában a legjobban?
A nyelv szókincse igen gazdag, bizonyos dolgokat nagyon árnyaltan és színesen lehet kifejezni. Egy sajátosan változatos keleti kultúráról van szó, amelyben nagyon érezhető a fennmaradásért vívott küzdelem. Például a 20. századi modern örmény képzőművészet, költészet, regény- és dráma irodalom, igen erősen reflektál az örmény népirtásra. Azonban mivel évszázadokon keresztül az Oszmán, vagy a Perzsa Birodalomban kellett küzdeniük a fennmaradásért, az egész örmény kultúrát áthatja egy sajátos messianizmus tudat. Ez a küldetéstudat rendkívül érdekes.
Számomra lenyűgöző a liturgia zenéje. Amikor Örményországban vagyok, és szabad a vasárnapom, mindig elmegyek Ecsmiadzinba, ahol az örmény katholikosz székel. Végighallgatom a liturgiát, figyelek a kórus minden rezdülésére. Csodálatos, amikor a liturgia elején megszólalnak a harangok, majd a kórus is csatlakozik. Ugyanilyen lenyűgöző számomra, amikor a glóbusz túlsó oldalán, Los Angelesben  például a  hollywoodi Szent Garabed templomban  - az anyaföldtől több ezer kilométerre, felcsendülve hallhatom ugyanazt a liturgiát.

Tudományos szempontból milyen tervei vannak?
Mostanáig elsősorban az erdélyi örményekkel foglalkoztam, de nagyon érdekel Szovjet-Örményország és az emlékezetkutatás. A Michigani Egyetem történész professzorával, Ronald Sunyval és egy lipcsei kollégámmal, Hakob Matevosyannal a szovjet idők történeti kánonját szeretnénk kutatni egy közös projektben. Ez egy történetpolitikai megközelítés lenne, minden korszakban a politika dönti el, hogy milyen történelmi eseményre, hősre vonatkozó emlékmű lehet az utcán, mely történelmi személyek kerülhetnek be a tankönyvekbe és milyen kontextusban. Mi arra vagyunk kíváncsiak, hogyan volt ez Szovjet-Örményországban. Hogyan alakult át az örmény történelmi kánon,  kire, mire lehetett a szovjet-örményeknek emlékezniük, és kikre nem. Hogyan alakult ki a zovjet-örmény identitás ,  az örmény – a világ első keresztény népeként ugyanis a „legszovjetebb” népek egyikévé váltak a Szovjetunióban. Nagyon érdekes folyamatról van tehát szó.

Intézetet, kiállításokat, konferenciákat szervez, oktat, kutat, szóval állandó mozgásban van. Marad a munkán kívül bármi másra ideje?
A munkám a hobbim, tehát nem panaszkodom akkor sem, ha dolgozom. A kikapcsolódás fontos, szeretek sportolni. Nagyon szeretek utazni, de az utazások gyakran előre nem látható módon is összefüggenek a munkámmal. Például megfogadtam, hogy nyaralni „örmény mentes” helye megyek, de ezt nehéz megvalósítani. Egyik évben például Bulgáriában nyaraltam – az egyik város közepén megláttam egy örmény templomot és attól kezdve nem volt nyugvásom. Találkoztam a pappal, aki megmutatta a könyvtárat és a múzeumot és máris nyakig voltam a munkában…

Az interjút Gimes Júlia készítette