Szenvedélyes oktató, és igazi mentor. Nem véletlen, hogy hallgatói az idei Országos Tudományos Diákköri Konferencián is nagyon sikeresek voltak: a pedagógia-pszichológia szekcióban két első, és két második helyezést hoztak el. Munkáját nemrégen Mestertanári Aranyéremmel ismerték el. Hargitai Rita pszichológussal, a Személyiség- és Klinikai Pszichológia Tanszék docensével egyebek között tehetséggondozásról, elköteleződésről, sorsról, választásról és saját alma máteréről beszélgetünk. Na meg arról, vajon megosztó személyiség-e.

Emlékszik, mikor határozta el, hogy pszichológus lesz és miért?
Nem tudok erre olyan jópofa és érdekes választ adni, aminek egy újságíró örül.  Középiskolás koromban egy nap arra ébredtem, hogy pszichológus szeretnék lenni. Nagy hatással volt rám Elliot Aronson A társas lény című könyve, és erősen felkeltette érdeklődésemet a szociálpszichológia iránt. Az egyetemen azonban a személyiséglélektant előbb tanultunk, mint a szociálpszichológiát, és én úgy beleszerettem, hogy ennél maradtam.
A Pécsi Tudományegyetemre jártam, ahol a pszichológus képzés erőteljesen bölcsész beállítottságú volt. Az Intézetben pezsgő szellemi élet folyt. Egyik mesterem a doktori iskola alapítója, a hazai narratív pszichológiai kutatások atyja, László János volt, a másikuk Kiss Enikő Csilla. Ma ő vezeti a Személyiséglélektan Tanszéket. Kiss Enikő ismertette meg velem a Szondi Lipót által kidolgozott, sorsanalízisnek nevezett mélylélektani irányzatot. Ők ketten voltak a doktorim témavezetői is. A témáról 2008-ban jelent meg Sors és történet - Szondi Lipót sorsanalízise a narratív pszichológia tükrében című könyvem.  De Kézdi Balázs, aki a kilencvenes évek elején a pécsi pszichológusképzés megalapítója volt, és a hazai öngyilkosság kutatások úttörője, szintén nagy hatással volt rám. Hallgató koromban ő volt a Személyiségpszichológia Tanszék vezetője.  

A narratív pszichológia mibenlétéről csak homályos elképzeléseim vannak…
Életünket behálózzák a történetek, hiszen úton-útfélen történeteket mesélünk, olvasunk és hallgatunk. A narratív pszichológia szerint a történeteinkben, pontosabban a történet szövésének mikéntjében reprezentálódik a személyiségünk. Pécsett egyik kutatásunkban például depressziós betegek élettörténeteit vizsgáltuk. A depressziós betegek történetei az egészségesek szövegeihez képest érzelmileg sivárabbak és énközpontúbbak: szóhasználatukban a tagadást jelző kifejezések – például senki, nincs, semmi, soha – drámaian magasabbak az egyes szám első személyű kifejezésekhez hasonlóan (pl. én, enyém, velem, rólam, stb.). Mi több, a történet főszereplőinek (pl. anya, apa, testvér, barát) száma is alacsonyabb és azoknak a főhős életében betöltött funkciói is negatívak (pl. nem segít, nem támogat, elhagy). Ezeket a fenti narratív jegyeket a depresszív lelki dinamika nyelvi markereinek tekintjük.
Az én alma máterem innovatív, szellemileg nagyon pezsgő közeg volt, ahol klinikusok, szociálpszichológusok, személyiség lélektannal foglalkozók, evolúciós pszichológusok - noha sokféle tudással és ismerettel rendelkeztek-, mégis egy nyelvet beszéltek és sikerült kialakítanunk egy közös identitást is. Itt tanultam meg, hogy miként lehet jelenségeket megérteni, és hogyan leszünk attól többek, hogy nagyon sokféle nézőpontból folytatunk inspiráló beszélgetéseket. A doktori iskola elvégzése után még évekig dolgoztam itt. Aztán úgy adódott, hogy a férjemet a munkája Budapestre szólította, és ide költöztünk. Gyerekünk is született, így számomra egyre több nehézséget jelentett a leutazás, és amikor hat évvel ezelőtt hívtak ide a Pázmány Személyiség- és Klinikai Pszichológia Tanszékére, hogy segítsek az oktatás korszerűsítésében, igent mondtam. Nagyon-nagyon nehéz volt Pécstől búcsút venni. Aztán, bár másféle módon, de itt is otthonra találtam. Egy nyugodt, baráti, egymást segítő, érzelmi biztonságot adó és elfogadó közegre. Ez egy hihetetlenül összekovácsolódott tanszék, ahol kiállunk egymásért. Szerintem ez különleges érték egy olyan világban, ahol az egyéni ambíciók gyakran előtérbe kerülnek a közösség érdekeivel szemben. Nagyfokú az autonómiánk, mindenki úgy valósíthatja meg önmagát, ahogy szeretné.

Az említett OTDK eredmények azt mutatják, hogy az ön számára nagyon fontosak a hallgatók. Nagyon fontos az oktatás…
Ép a Mestertanári Aranyérem kapcsán fogalmaztam meg magamnak halkan pár napja, hogy az én erősségem a tehetséggondozás: a hallgatók érésének, fejlődésének, bontakozásának segítése, támogatása.  Én ebben vagyok a legjobb. A humanisztikus pszichológusok egyikének, Carl Rogersnek van egy jó hasonlata, mely szerint a jó terapeuta olyan, mint egy virágkertész. Folyamatosan gondoskodik növényeiről, öntözi, locsolja, tápoldatozza s védi őket, hogy a bennük rejlő lehetőségeket maximálisan kibontakoztassa. Ezáltal járul hozzá a virágok szebbé és teljesebbé válásához. Nagyon különleges élmény megélni a hallgatók növekedését, fejlődését, bontakozását, s ennek tevékeny része lenni. Miközben a hallgatók is megélik a gondoskodást, a törődést, a támogatást. Most kaptam egy köszönő e-mailt egy végzős alapszakos hallgatótól, aki majd máshol tanul tovább a mesterképzésen. Üzenetének a lényege az volt, hogy „az elmúlt három évben óriási többletet adott, hogy Önre mindig számíthattam. Nagyon szépen köszönök mindent, Ön nélkül most nem lennék az, aki vagyok.” Hát valami ilyesmit szeretnék csinálni. Igyekszem jó virágkertész lenni.

Ön választja ki azokat a hallgatókat, akikkel szívesen dolgozik, vagy a diákok találnak önre?
Szoktunk a kollégákkal erről beszélni, hiszen Szondi Lipót sorsanalízise amellett érvel, hogy sorsunkat a választásaink irányítják. Választunk hivatást, párt, barátokat, és mintha a hallgatók választásában is ez manifesztálódna. Az a hallgató, aki engem választ, azért teszi ezt, mert ismeri az elvárásaimat, a hozzáállásomat, és ilyen közegben szeretne dolgozni. Tehát kontextust választ magának, méghozzá olyat, amiben ő a legkomfortosabban mozog, illetve tudja, honnan indulhat és hová juthat el. A másik oldalon pedig nyilvánvaló, hogy azokkal a diákokkal, akik engem választanak, hamarabb megtaláljuk a közös nyelvet, én is motiváltabb leszek, ezáltal több időt és energiát fektetek az együttgondolkodásba, s arra inspirálnak, hogy én is többet adjak. Ily módon a diákokkal való kapcsolatomban szinergia jön létre, a két fél együttműködésén túl megjelenik egy pozitív többlet.

Döbbenten olvastam a markmyprofessor oldalon, hogy Önt a diákok kizárólag a két „végpont” mentén értékelik: vagy rajongva tisztelik, vagy hallgatókat kínzó szörnyetegként mutatják be. Miért ezek az indulatok? Ilyen megosztó személyiség lenne?
Azáltal vagyok megosztó, hogy azt gondolom, aki idejön tanulni, pszichológus szeretne lenni. Célja egy szakma elsajátítása, egy hivatás gyakorlása. Ennek megfelelően nálam vannak keretek, szakmai szabályok, magas szintű követelmények, hiszen komoly társadalmi felelősségünk van a pszichológusi munka által. Akik pedig a képzést nem szakmai szocializációs közegnek tekintik, esetleg nem erre az útra akarnak lépni, vagy még nem felkészültek az útra, azok számára az én elvárásaim leküzdhetetlen akadályt jelentenek. Akik viszont növekedni és fejlődni szeretnének, valóban pszichológusok szeretnének lenni, s azért járnak erre a szakra, mert szeretnének minél többet megtudni a szakmáról, ehhez tőlem minden segítséget megkapnak. Inspiráló, stabil támasz vagyok, ahol én is tanulok a hallgatóktól. Legutóbb például egy munkához szükség volt egy bonyolult matematikai statisztikai módszerre is, amit a képzésük során a hallgatók nem tanulnak, és amit én sem ismerek a gyakorlatban. Mondtam, használják a kapcsolati hálójukat, és a 21. századi képességeiket, lehetőségeiket. De ha megtanulták, tanítsák meg nekem isJ Jelentem sikerrel jártak.

A témákat meghirdeti, vagy a diákok hozzák? 
A Személyiség Tanszéken általában nem írunk ki témákat, hanem a hallgatók ötleteinek morzsáit bontjuk ki és együtt haladunk velünk. Ez hosszú, fáradtságos, de szerintem nagyon érdekes út. Mivel Országos Tudományos Diákköri Konferenciát csak kétévenként rendeznek, egy-egy jó ötlet kibontására akár másfél év is rendelkezésre állhat. Végül, a munka során megszületik akár egy publikációra érdemes mű, amelyben benne van a hallgató személyisége, intellektusa, kreativitása, hozzáállása, erőfeszítései. 
Hozzám olyan hallgatók jönnek, akiknek van kutatási ötletük, és ennek a megvalósításához szeretnének segítséget és szakmai támogatást kapni. Az idei díjazott dolgozatok között egyébként két olyan is volt – Mátyás Eszter kutatása a vesetranszplantáció pszichológiai aspektusairól szólt, Decsi Diána pedig a szerzett végtaghiánnyal élők poszttraumás növekedésével foglalkozott –, amelyek eredményei a gyakorlatban is hasznosíthatók. Ez önmagában is örömteli.

A saját kutatásaira marad ideje?
Egyetemi oktatóként természetesen a kutatás is munkánk fontos része. Egy kutatócsoport tagjaként most éppen azt az izgalmas kérdést járjuk körbe, hogy az én határainak stabilitása, illetve énképünk letisztultsága, annak világosan megfogalmazott jellege mennyiben tekinthető adaptívnak, illetve maladaptívnak. Másképp fogalmazva: mennyiben, s mely tényezők együttállásakor vezet pszichopatológiához és mikor lesz a kreativitás és a fantázia táptalaja. A pszichológia tudományterületén a jelenlegi nemzetközi publikációs elvárások olyan magas minta-elem számokat követlenek, olyan technológiát és statisztikai programokat igényelnek, amely messze meghaladja egy önálló kutató határait, képességeit. A kutatások voltaképpen projektek, ahol a kutatás vezetője lényegében projektmenedzserként működik.

Ez, ha lehet, még értékesebbé teszi a hallgatói által elhozott OTDK díjakat, hiszen mindnyájan önálló kutatást végeztek. A „kertészkedésen” kívül mire marad még ideje?
Nagyon sok közéleti, tudományszervezői tevékenységet végzek. Három éve vagyok a Magyar Pszichológiai Társaság tudományos titkára, és ez rengeteg feladatot jelent. Az elnök, egykori mentorom, Kiss Enikő, aki tíz éven keresztül növesztett engem és egyengette az utamat. Remélem, titkári munkámmal valamit mind a szakmának, mind egykori mentoromnak vissza tudok adni.
Tagja vagyok továbbá a kutatások etikai engedélyezését végző Egyetemközi Pszichológiai Kutatásetikai Bizottságnak, és az Országos Tudományos Diákköri Tanácsban is én képviselem a Pázmány Pszichológiai Intézetét. 
És ne feledkezzünk el egy nagyon fontos dologról. Itt nálunk a Pszichológiai Intézetben létezik egy komplex tehetségfejlesztési program, amelynek ezidáig én voltam a szakmai vezetője. A program során az érdeklődő hallgatókat egy teljes éven keresztül támogatjuk önálló kutatási ötletük megvalósításában. Az első félévben általános készségeiket, kompetenciájukat igyekszünk fejleszteni. Például új kutatásmódszertani eljárásokat, technológiákat tanulhatnak, míg a második félévben lehetőségük van arra, hogy egy mentorral közösen dolgozzanak a hallgató témájának kibontásán.

Bevallom, az ön nevét én mostanáig a Mindennapi pszichológia című lapból ismertem…
Igen szoktam oda írni, bár első cikkemtől a főszerkesztő nem volt elragadtatva. Túlságosan szakmainak találta. De hamar belejöttem, és amikor a mesterszakos hallgatókkal azt tanuljuk, hogyan kell kutatásukból szakcikket írni, akkor belekóstolhatnak abba is, hogyan lehet belőle érdekes és a laikusok számára fogyasztható jó tudományos népszerűsítő cikket írni. Mire befejezik a mesterszakot, már mindkét féle közleménnyel rendelkezhetnek, és van egy kis rutinjuk abban is, hogyan kell jó előadást tartani.
Mindezek mellett, amiket elmondtam, már csak egyetlen dologra van időm: a családomra.   

Az interjút Gimes Júlia készítette.