Bár még csak négy éve foglalkozik vállalkozóként filmkészítéssel, három egészestés dokumentumfilmmel – Kereszthegy, Halhatatlanok, A Szent Korona és koronázási kincseink nyomában – is előrukkolt ez alatt az idő alatt. Még ennél is több – eddig öt díjat – tehetett a vitrinébe. Közel száz előadást tartott első dokumentumfilmjének vetítését követően, filmjét hónapokig vetítették az Urániában, de Bécsben és Erdélyben is bemutatták.
Maximálisan kihasználta a Pázmányon szerzett történelem-kommunikáció szakos diplomáit: elsősorban történelmi filmeket visz vászonra. Gyerekkori álom volt ilyen módon ötvözni a két érdeklődést, vagy inkább véletlenek sora vitte oda, ahol most tart?
Gyerekkori álom volt, 14 éves koromban írtam meg első esszépályázatomat, a nagypapám volt az első interjúalanyom. Győrben, a Révai Miklós Gimnáziumban tanultam. Az akkori történelemtanárom ösztönzött, hogy álljak neki, fontos, hogy foglalkozzunk a múltunkkal. Nagypapám is motivált, 4-5 éves koromtól hallgattam a történeteit, amikor pedig már valamennyire tudtam fogalmazni, papírra vetettem. Díjakat is nyertem a fiataloknak szóló, megyei versenyen, a Kisfaludy pályázaton. Nagypapám terelt a pályára, később pedig az egyetem segített sokat, hogy ott lehessek, ahol most vagyok.
14 éves volt a Kisfaludy pályázat idején. Milyen témában írta az említett munkát?
A II. világháború idején tizenéves nagypapám történeteit írtam meg. A háború témáját az ő, illetve a testvérei szemszögéből dolgoztam fel. Szülőfaluja, Gönyű kereskedelmi központ volt akkoriban, kikötővel, rengeteg hajóval, így bőven fordultak elő hadi cselekmények. A dunai aknák miatt gönyűiekkel süllyedt el egy hajó. Ezeket ők megélték, látták, ott voltak a mentésnél. Légicsatákból sem volt hiány Győr környékén, megismerhettem a gönyűi erdőben lezuhant amerikai pilóta történetét is. Bújtattak magyart az orosz elől, ellopták egy német katona fegyverét – amiért otthon jól ki is kaptak – nagyon sok története volt. Ezeket az elbeszéléseket kiskoromban elkezdtem lejegyezgetni, amikor pedig gimnazista lettem, megírtam. Most pedig nagy álmom, hogy filmre vigyem.
Milyennek látja a pázmányos éveket? Mi az, ami azonnal eszébe jut az egyetemmel kapcsolatosan?
Összetartó, nagyon jó közösség kovácsolódott össze az egyetem kollégiumában, a Szent Lujza Házban az évek alatt. Fiúkórust alapítottunk, jártunk koncertezni a lánykollégiumokba, a Stephaneumban is adtunk elő. Próbáltunk olyan kulturális, szórakoztató rendezvényeket szervezni, amelyek nemcsak felfrissítettek, hanem közösséggé is formáltak bennünket. Azt hiszem az első, ami eszembe jut, a campus eszméletlen jó szellemisége. Nagyon sokat nyertem emberileg ezekből az évekből. A tanári közösség felénk irányuló embersége, ahogy próbáltak minket segíteni, az is felejthetetlen. Ha az oktatást nézem, akkor a Pázmány legendás tanáregyénisége, Speidl tanár úr órái ugranak be elsőként. Megjelölte a témát és a műfajt, mi megírtuk, majd együtt átbeszéltük az írásainkat.
Hasznosak voltak még Szőke-Milinte Enikő kommunikációs tréningjei is. Történelem szakról Földesi Margit tanárnő volt az, aki figyelemmel kísérte az államvizsga után is a sorsomat, sokat köszönhetek neki.
Feleségével és testvérével együtt alapította a dokumentum-, riport és imázsfilmeket gyártó FilmEver stúdiót. Nehéz volt az egyetemi és a munkás éveket követően önálló vállalkozást létrehozni, és életben tartani?
A Magyar Televízióban voltam gyakornok, majd éveken át a Magyar Nemzetnél dolgoztam. Közben 2014-ben a Honvédelmi Minisztérium támogatásával elkészíthettük a Kereszthegy című, II. világháborús dokumentumfilmünket. Az alkotás szép sikert aratott itthon és nemzetközi szinten is, több díjat is kaptunk, vetítette a Magyar Televízió, bejártunk vele erdélyi területeket is, sokan látták. Megtapasztaltam, hogy sokakat érdekel a történelem. Szerettük volna ezt a vonalat továbbvinni. Nagyon hálás vagyok, hogy a XXI. században még élő, veterán, II. világháborús egykori katonákkal interjúzhattam. Körülbelül 100 órányi anyagot vettem fel. Különleges munka volt, sok tanulsággal, sok érzelemmel gazdagodtam. Alig telt el egy év, a Honvédelmi Minisztérium támogatásával újabb munkáknak állhattunk neki: feldolgoztuk az 1914-es limanowai csata eseményeit. Izgalmas, két évig tartó munka kezdődött, ez idő alatt váltam vállalkozóvá. Nagyon nehéz volt a biztos státuszból a bizonytalanba lépni, de kellő kitartással, sok munkával úgy érzem, megvan az eredménye.
Milyen nehézségekkel küzdöttek? Folyamatosan voltak megkereséseik?
Senkinek sem hullik minden az ölébe. Vállalkozást indítani nem egyszerű, a vezetését pedig évek alatt lehet csak megtanulni. A cég irányítása, koordinálása és összefogása sem könnyű, még a munkaszerzés is munka. Nem jönnek egyből a telefonok, meg kell dolgozni érte. Idővel aztán a korábbi alkotások hozzák az újabb feladatokat. Nagyon büszke vagyok rá, hogy a mostani munkáimat többnyire a három egészestés filmemnek köszönhetem. Például az egyik korábbi filmünkben érintett volt az Esterházy család, a magánalapítvány a filmet látva keresett meg minket, kérték, forgassunk a hercegi családról is. Közben az alapítvány elindította az Estöri kreatív történelmi tanulmányi versenyt, ahol mint film és multimédia szakértőt bíztak meg, hogy legyek mentor, segítsek a fiataloknak az ötletfejlesztésben. Ezek szerintem óriási dolgok, nagy örömre szolgál, hogy részt vehetek e tanulmányi verseny életében.
Négy éve él a vállalkozás, és már öt díjat is besöpörtek. Melyik filmjükre és melyik díjukra a legbüszkébb?
Nem is annyira a díjakra, hanem az alkotásaink fogadtatására vagyok igazán büszke. Többek között arra, hogy a Kereszthegy című dokumentumfilmünk bemutatóján az akkori honvédelmi miniszter, Hende Csaba alapos, szakmai munkának nevezte alkotásunkat. Ez a méltatás óriási élmény volt, nem számítottam rá. Csak reméltem, hogy majd megtapsolják a filmet, erre kitüntették a munkánkat. Csodálatos érzés volt. A film aztán több díjat is nyert, az Urániában még hónapokig vetítették. Minket pedig vitt előre, ahogy láttuk a kommentekből, milyen érzelmeket keltettek a nézőkben a képsoraink. Az utóbbi másfél évben közel száz előadást tartottunk Közép-Európában. Legutóbb a zürichi magyar közösség hívott meg minket. Egykori pázmányos tanáromnak, Bertényi Ivánnak köszönhetően Pálffy Géza professzorral Bécsben is bemutattuk telt ház előtt a Szent Korona filmünket német nyelven. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy voltak olyan időszakok, amikor nem volt munkánk, amikor én magam sem tudtam, mit fogok a következő hónapban csinálni. De kitartottam, és bíztam abban, hogy amit megálmodtam, és amiben hiszek, arra szükség lesz. Jó visszagondolni, hogy akkor kitartó voltam.
Ami a dokumentumfilmeket illeti, mi a legfőbb vezérelve?
Egy olyan embernek, aki történelem szakot végzett és dokumentumfilmeket készít, a hitelesség alapvető és a legfontosabb vezérelv. E nélkül nem tudunk dolgozni, ahogy alaposság nélkül sem. Szívügyem, hogy a fiataloknak gondolatokat adjunk át a múltunkról, ezt úgy tudjuk megtenni, hogy leképezzük: illusztrációkat készítünk színészekkel, hagyományőrzőkkel, vagy éppen két- vagy háromdimenziós animációkkal.
Hogy látja, mennyire fogékony a közönség a dokumentumfilmre? Melyik filmjüket látták a legtöbben? És melyik az a téma, ami különösen érdekli az embereket?
Mind a három egészestés dokumentumfilmünket vetítette a közmédia. Világháborús filmek rajongói feltették a Youtube-ra, ottani adatok szerint 150.000-en nézték meg a Kereszthegyet. Sajnos, azóta levették a filmet, így az a sok komment, ami ott íródott, elveszett, de közben sokat tanultunk a visszajelzésekből is. Különösen büszke vagyok a Magyar Tudományos Akadémiával közös projektünkre, csak a Szent Korona filmünkkel eddig közel 60 előadást tarthattam. A limanowai csatát feldolgozó dokumentumfilmünket egy nap alatt 1200-an nézték meg a lengyel városban, ahol a polgármester díszvendégként fogadott minket. Sok tapasztalattal és baráttal gazdagodtam az eddigi munkák során.
Mi az, amiről mindenképpen szeretne még forgatni?
Nagypapám gyermekkori történetéről mindenképp. Jelenleg van egy különleges megbízásunk: a Tihanyi Bencés Apátságról készítünk imázsfilmet. Egy éve követjük az apátság életét. Két magyar király pillanatait is rekonstruálhatjuk a filmkészítés során: az apátságot alapító I. Andrásét és az utolsó magyar királyét, IV. Károlyét, aki Magyarországon töltött utolsó napjait gyakorlatilag fogolyként Tihany élte meg. Közben forgatjuk az Esterházy család életéről szóló dokumentumfilmet is, valamint most végeztem egy újabb, I. világháborús dokumentumfilm-forgatókönyv megírásával is. Gillemot Ferenc 1916-ban halt hősi halált a romániai fronton. Ő volt a magyar labdarúgó válogatott első szövetségi kapitánya, igazi polihisztor, kiváló sportoló volt korábban, ma alig ismerik, szeretnék ezen változtatni. Megérdemli.
Egy korábbi interjúban Hajagos Csaba mesélte, hogy a Szent Lujza kollégiumban versenyeztek eredményeikkel. Hogy látja, azok, akik igazán komolyan vették az egyetemet, helyt tudnak állni szakmailag az életben?
Többen befutottak, nagy öröm ezt látni. Jó megélni, hogy pázmányos lehettem, vagyis, hogy még mindig az vagyok.
Az interjút Konopás Noémi készítette.
