Újságírónak készült, de már egyetemistaként magával ragadta a kommunikáció elmélet. Foglalkozik egyebek között hírekkel és álhírekkel, virtuális hitélettel, közösségi médiával. Vallja, hogy oktatói munkája alapja a hallgatókkal folytatott igazi párbeszéd. Andok Mónikával, a Kommunikációtudományi Tanszék vezetőjével beszélgetünk. Először szakmai életének kezdeteiről.

Nagyon szerencsés és különleges helyzetben voltam, mert a rendszerváltás kezdetén, 1990 őszén kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat, és az első éveket átszőtte az országra akkor jellemző lelkesedés. Lelkesedtünk, hogy szabadság van, lelkesedtünk, hogy szabad légkörben, ideológiai megkötések nélkül tanulhatunk. 1992-93-ban több egyetemen elindult a kommunikáció szak, és ezzel a korábban a felsőoktatásban nem létező újságíró képzés. Akkoriban újságíró szerettem volna lenni, azért választottam a magyar és a történelem szak mellé harmadiknak a kommunikációt.

Biztosan nagyon komolyan vette, hiszen a József Attila Tudományegyetem (ma Szegedi Tudományegyetem) lapjának hallgatóként a főszerkesztője volt…
Így van. De Szegeden gyakornokként dolgoztam a Délmagyarország című napilapnál, és a rádiós valamint a televíziós újságírást is kipróbáltam. Ahogy a diáktársaim, úgy én is hittem abban, hogy a diktatórikus elnyomás alól felszabadult médiának és média rendszernek kulcsszerepe van a demokrácia szempontjából nélkülözhetetlen nyilvánosság megteremtésében
Az egyetemi lap környezetében is ezt próbáltuk megteremteni, és egyfajta boldogságban és eufóriában éltünk, hogy ennek a részesei lehetünk. Hittünk a jó értelemben vett közszolgálatiságban, és tanáraink is erre készítettek fel bennünket.

Ennek a képzésnek Magyarországon nem volt múltja. Hogyan tanultak? Miből tanultak?
Valóban, a felsőoktatásban nem volt múltja. Volt azonban múltja a kutatásban, mert az ELTE-n működött egy kommunikációelméleti kutatócsoport, amelynek tagjai – többek között Terestyéni Tamás, Síklaki István, Szekfű András - tartották a kapcsolatot a nemzetközi kommunikációkutatással. Eljutottak a médiakutatás fellegvárába, a Pennsyl­vaniai Egyetem Annenberg Kom­munikációs Iskolájába, a magyar származású George Gerbner professzorhoz, ahol tanulhattak, kutathattak. Tehát Magyarországon léteztek a kommunikációs szakmának a szociológiába, illetve a szociálpszichológiába beágyazott irányzatai. A másik, hogy Szépe György professzor úr és Horányi Özséb tanár úr – ők a pécsi Janus Pannonius Egyetemen (ma Pécsi Tudományegyetem) dolgoztak – már 1977-78-ban megjelentettek egy kétkötetes kommunikációs szöveggyűjteményt, amely magyarul tartalmazta a hetvenes évek elejéig megjelent nemzetközi szakirodalom javát. Ebből megtanulhattuk egyebek között a kommunikáció alapmodelljeit, például a tranzakciós, az interakciós, a kultivációs modellt.   Különösen emlékezetes tanár volt számomra a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem (ma Corvinus) vendég oktatója, Gálik Mihály, aki éppen akkor írta Médiagazdaságtan című tankönyvének nulladik verzióját, és hogy legyen miből tanulnunk, stencilezve mindig elhozta nekünk a készülő fejezeteket. Egyébként ennek a kötetnek szerepe volt a pályám alakulása szempontjából, mert a tanár úr által felhasznált szakirodalmi listán olyan munkákat találtam, amelyek felkeltették tudományos érdeklődésemet.

És a kommunikációs szakirodalmakat érdekesebbnek találta, mint az újságírást? Azért hagyott fel végül az újságírással, mert jobban érdekelte a tudományos munka? 
Ennél kicsit bonyolultabb a helyzet. Egyrészt valóban rájöttem, hogy a kutatásban rengeteg lehetőség rejlik, bőven van még mit kutatni, és éppen, abban az évben, amikor diplomáztam, Pécsett elindult Horányi Özséb doktori iskolája, ahol PhD hallgatóként folytathattam tanulmányaimat.
Másrészt, én mindig nagy családra vágytam, talán mert egyke vagyok és gyerekkoromban testvér nélkül kicsit magányosnak éreztem magam, és úgy gondoltam, a kiszámíthatatlan, rohangálós újságírói lét a nagy családdal nem egyeztethető össze. Már akkor is tudtam, hogy amikor az ember hivatást választ, akarva-akaratlan, életmódot is választ.

Ezek szerint a nagy család is sikerült…Mennyire nagy az a család?
Négy gyermekem van.

Mi volt az a téma, amely felkeltette önben a kutatói érdeklődést és ambíciót?
A média műfajok, azon belül pedig hír műfaja. Doktori értekezésemben, és az abból születetett könyvemben azt elemzem, hogy bár objektivitás nem létezik, a média intézményrendszere, illetve az újságírók létrehoznak olyan gyakorlatokat, amelyekkel hitelesítik magukat és az általuk kiadott szövegeket. Tehát a hírek nem objektívek, inkább hitelesek. A hitelesség konstruálása összetett dolog. Egyrészt intézményi stratégia, amelynek célja, hogy a felhasználó által olvasott, látott, hallott, meghatározott „márkanévvel” ellátott szöveg – CNN, BBC, MTI stb. - valóban elhitesse magáról, hogy hiteles és objektív. Másrészt szövegstratégia, a hír szöveget a szakmai bevett szabályai szerinti formában kell megírni.

Akkor sokszor miért oly nehéz az álhíreket megkülönböztetni az igaziaktól?
Éppen ezért. Az igazi hírgyárak valóban próbálnak a valóságnak megfelelően tájékoztatni, de – mint mondtam - ezt szövegben és intézményben egyaránt jelölniük kell. A rossz szándékú és kifejezetten manipulatív célú hírterjesztők viszont elsajátíthatják és adaptálhatják ezeket a szöveges és intézményi jelzéseket. A mostani álhírgyárak jelentős része ezzel manipulál. És mivel ők is alkalmazzák a hitelesség bevett jelzéseit, sikeresen tévesztenek meg nagyon sok embert. Ez a közösségi médiában a manipulálandó réteg érdeklődési körével és média használatával kapcsolatos adatgyűjtéssel kezdődik, majd ezen adatokra támaszkodva hoznak létre megfelelő szövegeket. Ráadásul nem egyszerűen csak felkínálják ezeket, hanem emberi és technikai erősítőkön keresztül hálózatosan terjesztik is őket.
Ma tehát a tájékoztatási feladatokat ellátó valódi média egyik legfontosabb feladata, hogy megtalálja azokat a hitelességet mutató új jelzés típusokat, amelyek csak rá jellemzőek, amelyekkel nem lehet visszaélni, és amelyekkel újra visszanyerheti a közönség bizalmát. A Gallup kutatásai szerint az elmúlt 20 évben az Egyesült Államokban a médiumokba vetett bizalom 57%-ról 37%-ra esett vissza. A Reuters hírügynökség kutatóintézete és az Oxfordi Egyetem közös kutatómunkájának eredményeként minden évben nyilvánosságra kerül az ún. Digital News Report, amelyből nem csak az derül ki, hogy milyen rengeteg álhír van, nem csak az, hogy a média iránti bizalom folyamatosan csökken, hanem hogy a közösségi média nem a közösségi gondolkodást, sokkal inkább a politikai polarizációt erősíti. A jobb- és baloldali, illetve a konzervatív és liberális nézeteket valló embereket még jobban eltávolítja egymástól, és mind emberileg, mind technológiailag elveszi annak lehetőségét, hogy közös dolgainkról normális, racionális vitákat folytathassunk.

Miért?
Mert a felhasználót visszhangkamrába vagy szűrőbuborékba zárja. Ez azt jelenti, hogy a közösségi média felületeken mindenkinek megvannak a kedvelései és a beállításai. Az emberek általában az értékrendbeli és politika attitűdjeiknek megfelelő oldalakat kedvelik, és csak azokat követik.
Tehát sok embert a közösségi média technológiailag egyre inkább abba a miliőbe zár, ahol szinte kizárólag a saját véleménye visszhangzik számára. Az Egyesült Államokban ez a polarizáció már ott tart, hogy egy randevú szituációban sokan kevésbé tartják vonzónak a másikat, ha kiderül, hogy a másik tábor szavazója. Sőt… igyekeznek olyan környékre költözni, ahol nagy többségben az ő pártjuk támogatói laknak. Magyarországon még nem tartunk itt, de haladunk errefelé. Természetesen nem csak politikai témák jöhetnek számításba. Itthon például nagyon megosztó kérdés az otthonszülés. Geréb Ágnesnek vannak lelkes hívei, és vannak, akik tevékenységének inkább a negatív oldalát domborítják ki. Ha ez a két oldal a közösségi médiában elkezd beszélgetni, annak bizony mindig összetűzés, konfliktus a vége. Ezt a jelenséget úgy fogalmazza meg a szakirodalom, hogy „a közösségi médiát érzelmi keretezéssel” használjuk. Tehát a számunkra kedvező híreket az öröm, a felszabadultság, a büszkeség érzésével olvassuk, míg a kellemetleneket - ha egyáltalán eljutnak hozzánk - szomorúság, düh, vagy szégyen kíséri.  

Ma nagyon divatos félteni a gyerekeket a digitális technológiától, a közösségi oldalaktól. Mi erről a véleménye? Hogy a félelem nem alaptalan, azt dolgozza fel a „Legközelebb remélem sikerül meghalnod” című új magyar film…
Amikor a történelem folyamán megjelent egy új technológia, legyen az a könyvnyomtatás, vagy az automobil, mindig morális pánik kísérte.
Az Európai Unió EU Kids programja évek óta kutatja, hogy a gyerekek milyen kockázatokkal, veszélyekkel találkozhatnak és találkoznak az interneten, és hogy ezeket hogyan lehet kezelni. A projekt kétarcúnak írja le a jelenséget, és egy nagyon szép metaforát használ erre: minden szülő tudja, hogy biciklizni veszélyes, mert a gyerek elesik és megüti magát. De erre nem az az adekvát válasz, hogy nem tanítjuk meg biciklizni, hanem adunk rá sisakot, térdvédőt, csuklóvédőt. A digitális világhoz is úgy kell odavezetni a mai kicsiket, fiatalokat, hogy megtalálják benne a jót és felismerjék, elkerüljék a rosszat.
A gyereket a digitáliáktól megvédeni, távol tartani, nem előre vivő dolog. Abban kell segíteni, hogy a hasznos dolgokat megtanulja, tehát a digitális világ előnyeiről ne mondjon le.  Ugyanakkor fel kell hívnunk a figyelmét az agresszió, a szexualitás, az értékek terén fenyegető veszélyekre és meg kell tanítanunk arra, hogy ezektől meg tudja magát védeni.
Azt viszont ijesztőnek találom, hogy a legújabb kutatások szerint már a 0-3 éves korosztály is digitális tartalom fogyasztó, mert az érintőképernyő lehetővé teszi, hogy a picik a betűk ismerete nélkül is tudjanak tabletet használni. Én ennek semmi előnyét nem látom. Szerintem a digitális világra egy gyereknek csak az oktatási rendszerbe történő belépés után lehet szüksége.

Ha jól értem, a hálózati kommunikáció is nagyon érdekli. Érdekes, amit korábban az álhírekről mondott. A közösségi média a másik kedvencével, a hír műfajjal az álhírekben furcsán összekapcsolódik…
Jól látja, ezért is nagyon érdekes számomra a fake news, mint kutatási terület. De az utóbbi időben sokat foglalkoztam azzal, hogy a hálózati kommunikáció hogyan jelenik meg a vallási közösségek életében, és a vallási közösségek mire használják a digitális felületeket. 
Léteznek már például virtuális zarándoklatok a Jeruzsálemi siratófalhoz, vagy a mekkai Szent Mecsethez. Ilyenkor egy virtuális szemüveg segítségével lehet „zarándokolni”. Össze lehet gyűlni virtuális imára, sőt, gyónási applikációk is léteznek már. A vallási közösségek azonban nem nyitottak mindenre, hiába van meg a virtuális térben sok mindenre a lehetőség. Egyik tanítványommal egy katolikus közösséget vizsgáltunk, és az derült ki, hogy ennek tagjai virtuális misére csak akkor mennének, ha fizikailag képtelenek lennének a személyes részvételre, mert a közösségi élmény, vagy a szentségekkel való találkozás élménye másmilyen. Elméletileg tehát az a kérdés, hogy amit egy vallásos ember szentségként gondol el, vajon átvihető-e a digitális világba, vagy nem.
Ezzel a kérdéssel azonban a médiatudomány elért a saját határaihoz, mert ez már nem technológiai, hanem teológiai kérdés. Erre már csak a teológia képes válaszolni. Az viszont biztos, hogy a katolikus egyház mindig nyitott volt az új médiumok felé. 1931-ben indult a Vatikáni Rádió, méghozzá a Nobel-díjas Guglielmo Marconi közreműködésével. 1995-ben, még II. János Pál pápa idején született meg a Vatikán honlapja. Karácsonykor indult egy üdvözléssel, és válaszként olyan e-mail mennyiség zúdult az oldalra, hogy rövid időre össze is omlott a rendszer. Voltak, akik imát kértek, volt, aki a nagymamája húslevesével szeretett volna az egyházfő fizikai állapotán javítani, a pápa tehát valahogy megközelíthetőbbé vált az emberek számára. Megemlítem még, hogy már 2002-ben megjelent két olyan, az egyház és az internet etikájáról szóló dokumentum, amelyben a katolikus egyház nagyon pontosan reflektált a hálózatban rejlő előnyökre és veszélyekre.

A mostani hallgatói generáció nagy fogyasztója az ön által kutatott közösségi médiának. Mit jelent ez az ön számára az oktatásban?
Sok örömöt, hiszen hálózati kommunikáció és közösségi média óráim is vannak, és rendkívül érdekel ennek a generációnak a média használata valamint média tapasztalata. Én nagyon gyakorlat-közelien tanítom az elméletet. És nem mondhatom azt, hogy ők rosszul használják, és majd én megmondom a tutit, mert az az elmélet és a gyakorlat elcsúszását jelentené, és nem vezetne semmi jóra. Engem őszintén érdekel, hogy ők mire használják, és ezekhez az alkalmazásokhoz milyen elméleteket tudok kapcsolni. Tulajdonképpen az ő gyakorlataik és az én tudásom, illetve tapasztalataim alapján párbeszédet folytatunk. Például, van egy hallgatónk, aki youtube csatornát üzemeltet, és kb. 25 ezer feliratkozója van. Hétről hétre leforgat egy-két adást és 25 ezer fiatal hétről hétre követi őt. Időnként megnézem ezeket az anyagokat, és tudok tanácsokat adni, hogy szerintem a látogatottságot hogyan lehetne növelni, mire érdemes ügyelni, ha valaki a kontextusból kiragadja, hogyan tud belőle kellemetlen mémet készíteni, stb. Egy folyton változó izgalmas területről van szó, és ez a nehézsége is: nem lehet évről évre ugyanazt a tananyagot elsütni. Egyetlen jelzés értékű adatok mondok: a facebook felhasználók száma 2016 és 17 között 1,7 milliárdról 2 milliárdra emelkedett.  

Ön tanított Egerben, Esztergomban, a Pázmányon 2009 óta dolgozik. Az oktatást, a kutatást és a nagy családot milyen stratégiával tudja összeegyeztetni? 
Jó férj, segítő család vesz körül. A férjem elkísér(t) konferenciákra, és amíg előadok (előadtam),  vigyáz(ott) a  gyerekekre. A nagyok 20, illetve 19 évesek, a kicsik 11, illetve 7.
Körülöttem folyamatos a támogató szeretet, és látják, hogy számomra a munkám, a hivatásom igazi feltöltődést jelent. Nem úgy élik meg, hogy tőlük veszem el ezt az időt, hanem úgy, hogy mindig egy jobb, hivatásában is kiteljesedő édesanyát kapnak vissza.  

Az interjút Gimes Júlia készítette.