Főbb oktatási témái és szűkebb kutatási területe
Pázmányos kurzusaim négy nagy területhez kapcsolódnak: középkori és reneszánsz angol irodalom, brit történelem, brit és amerikai kortárs társadalom, valamint írás- és érvelésfejlesztés.
Kutatási területem a késő középkori Anglia vallásos kultúrája és irodalma, amit elsősorban a magánáhítat irodalmán, a misztikán, a színházon és a teológiai vitákon keresztül közelítek meg.

Mi ösztönözte, hogy bekapcsolódjon a tudományos ismeretterjesztésbe?
Kollégáim elkötelezettsége, az ismeretterjesztés szükségességébe vetett hitem, a PSZE hallgatóinak jó híre és egy jó alkalom.

Kapott-e olyan kérdést a szenioroktól, amely meglepte, elgondolkoztatta? Ha igen, mi volt az a kérdés?
Leginkább az lepett meg, hogy kaptam kérdéseket, mert a hagyományos egyetemi előadásokon egyre ritkább, hogy a hallgatók kérdeznek. Meglepett az is, hogy nem kellett annyit küzdenem, hogy a PSZE hallgatói merjenek kérdezni, pedig bátornak kell lenni ahhoz, hogy másik hetven ismeretlen előtt megszólaljanak és felvállalják bizonytalanságaikat vagy kételyeiket.
Minden kérdés el is gondolkodtatott, mert mindegyik egy azonnali reflexió volt az elhangzottakra. Különösen azoknak a kérdéseknek örültem, amelyek a hallgatók szakmai hátterét kötötték össze az előadott témákkal (pl. jogtörténet, jogelmélet, genetika, orvostudomány, botanika) vagy az eltérő háttérből adódóan egy más szemléleti keretbe helyezték a tárgyalt kérdéseket. Azon túl, hogy a kérdések általában rövid eszmecserékre adnak lehetőséget, igazi jelentőségük abban rejlik, hogy segítenek nekem a frontális előadás személytelenségének áttörésében, előadói képességeim fejlesztésében, és nem utolsósorban megerősítenek abban az oktatói missziómban, hogy az igazi megértés útja a kérdéseken át vezet.

Hogyan alkalmazkodott a szenior hallgatókhoz, hogyan került közös hullámhosszra velük?
Nem voltak prekoncepcióim a szenior hallgatókról. Minden új előadási helyzetben ugyanazok az ösztöneim és igényeim támadnak fel: néhány rövid pillanat és benyomás alapján képet alkotni a közönségről, kitapintani azt, hogy mivel és hogyan lehet őket megfogni, felmérni szellemi igényeiket és kapacitásukat, kitalálni, hogy mi a sok és mi a kevés, és megérezni azokat a helyzeteket, amelyekben egymásra hangolódunk. A közönségem nemcsak befogadó, de inspiráló is volt.
Sok szempontból egy időutazás volt a PSZE: a millenniumi generációval szemben a szenior hallgatók előtt jegyzetfüzeteket láttam, melyekbe kézzel írtak, az előadás során mindvégig szemkontaktust tartottak velem, nem kellett okostelefonokkal és közösségi oldalakról érkező sűrű üzenetekkel rivalizálnom, és néhányan még az előadás időkeretein túl is maradtak egy beszélgetésre. Mágikus erővel hatott rám az a kérdés, hogy "Hol olvashatnék erről többet?" - "Mármint egy igazi nyomtatott könyvre gondol?" Az időutazás nem egy ismeretlen régmúltba vitt vissza, hanem az én diákéveimbe, így adott volt a közös hullámhossz.

Mi okozott örömet Önnek az idősebb emberekkel való találkozásban?
Az "idősebb" hallgatók szellemi frissessége és a kevésbé idősek (merthogy voltak húszas és harmincas szeniorok is) tanulásra való igénye. Az, hogy újra átélhettem, hogy mennyi energiát ad egy motivált hallgatósággal való találkozás (ami egyben el is szomorított, hogy ez mennyire nem hétköznapi élményem). Végül az a tapasztalat (talán írhatok a hallgatók nevében is), hogy a PSZE-re járni önmagában egy jutalom.