Öt év egy emberi élet szempontjából is hosszú intervallum. Ennyi idő alatt – az élet kezdeti szakaszában – megtanulunk járni, beszélni, megtapasztaljuk a közösségi létet. Később, ennyi idő alatt kitanuljuk egy szakma csínját-bínját, leérettségizünk, vagy adott esetben diplomát szerzünk. Öt év egy szerkesztőség életében is sok, hát még egy egyetemi szerkesztőség életében! Évfolyamok váltják egymást, az idősebbek átadják „a fiatalabb nemzedéknek” a szerkesztői feladatok tapasztalatait. Az arcok talán változnak, de a lelkesedés töretlen. Az Esztétika Tanszék tanárai, Cseke Ákos és Hörcher Ferenc vezetésével működő egyetemi műhelyben résztvevők olyan tapasztalatokkal és tudással gazdagodhatnak, amelyet az egyetem falai közül kilépve is kamatoztatni tudnak.
Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy a szervezőknek sikerült szeretettel teli nyüzsgésükkel 2013. december 18-a estéjére családiassá és bensőségessé varázsolni nemcsak a Sophianum 209-es termét, de az előtte lévő folyosórészt is. Ebben a közegben indult a karácsonyváró születésnap, amelyet Csillagh Katalin zongoraművész nyitott meg a nápolyi születésű barokk zeneszerző, Domenico Scarlatti szonátáival. Csillagh Katalin finom zongorajátéka betöltötte a folyosót, és megalapozta az este emelkedett légkörét. Ezt követően láthattuk azt a kisfilmet, amelyet Pilló Ákos stúdiómérnök (PPKE BTK, Kommunikáció és Médiatudományi Intézet munkatársa) készített azokból az álló- és mozgóképekből, amelyek a Kultúra & Kritika öt éve alatt készültek. A videóban szerepelt karunk oktatója, Jelenits István is, aki az érdeklődők sorai között személyével tovább emelte az est színvonalát.
Majd elkezdődött a várva várt kerekasztal-beszélgetés Heidl György (PTE BTK, Esztétika és Kultúratudományi Tanszék, tanszékvezető) és Lovasi András (Kossuth-díjas zenész) részvételével. A családias hangulat nemcsak a külsőségekben, hanem a beszélgetés oldottságában is megjelent: csakúgy, mint a családi ünnepségeken, itt is előkerültek a régi történetek, a komolyabb témák mellett. A vendégekből ugyan „nem kellett harapófogóval kihúzni a szót”, de a párbeszéd mederben tartására ügyelni kellett. Ez utóbbi feladatot vállalta Hörcher Ferenc, aki remek kérdésekkel irányította a beszélgetést. Többek között szóba került az, hogy miként kerültek kapcsolatba a zenével, felidézték az egyetemi éveket, a katonáskodás időszakát. Beszéltek arról, hogy hogyan tekintenek vissza az elmúlt évtizedekre, nem maradt ki az ünnep, a házasság és a „semmiről szóló konferenciák” témája sem. Időközben előkerült Heidl György gitárja is, hogy Lovasi Andrással néhány dalt előadjanak. Hallhattuk a Menetszél című Kiscsillag-slágert, a Caeli Deus sanctissime kezdetű latin himnuszt, illetve Lackfi János Prima Primissima-díjas költő és Lovasi András közös szerzeményét, a Billentyűket.
Heidl György elmondta, hogy középiskolás korában, esküvői és lakodalmi fellépésekkel kezdte zenei pályafutását. Repertoárjában a kortárs komolyzenét ötvözte a jazzel. A katonáskodás után sokáig nem foglalkozott zenéléssel. Majd egy súlyos szembetegség térítette vissza kedves hangszeréhez, a gitárhoz, amikor a kutatói munkát szüneteltetnie kellett. Az első, Lackfi Jánossal készített lemezük rockos hangzásvilágával nem volt elégedett, mivel nem fejezte ki a zenei ízlését. Ezért alapított egy akusztikus hangzásra építő együttest, amelynek Bognár Szilvia és Lovasi András lettek az énekesei. Lovasi Andrással való ismeretségük és barátságuk az együtt töltött kötelező sorkatonai szolgálattal kezdődött, amikor is lehetőségük nyílt arra, hogy az ezredzenekarhoz csatlakozzanak. Lovasi András elárulta, hogy az 1980-as évek második felében már érezhető volt, hogy a kommunizmus napjai meg vannak számláva, így tudták, hogy már jóval szabadabban kimondhatják azt, amit gondolnak. Lovasi kiemelte, hogy a kellemetlenségek mellett haszna is volt a katonaságnak. Mindketten egy védett kispolgári, középosztálybeli közegből érkeztek, amely „kulturális zárványt” jelentett számukra. A katonaság ideje alatt tapasztalták meg, hogy vannak olyan emberek, akik írni sem tudnak.
A leszerelés után, 1990 januárjában Heidl György jelentkezett a budapesti piaristákhoz, Jelenits István rendfőnöksége idején. (Akkoriban a piaristák rendháza és gimnáziuma a Sophianum épületében működött.) Az itt eltöltött hat hónap alatt kezdett el görögül és latinul tanulni. A klasszikus nyelvek később „munkanyelveivé” váltak, hiszen jelenleg fő kutatási területe az egyházatyák kora, valamint a teológiai esztétika. Így jutott el Szent Ambrushoz, és a középkori himnuszokhoz is. Heidl György kifejtette, hogy Szent Ambrustól azt tanulta meg, hogy miként lehet rácsodálkozni a teremtett világ szépségeire. A létezés szépsége pedig arra hív, hogy ünnepeljünk. Nem titkolta, hogy a sérült emberek és a gyermekek azok, akik erre mindig figyelmeztetik. Egyetemista korában Varga László kaposvári plébános plébániáján, ahova közösségbe járt találkozott egy kullancscsípéstől lebénult emberrel. Ennek a mozgáskorlátozottá vált embernek ahányszor panaszkodtak az egészséges, sikeres, fiatal egyetemisták, mindig megértéssel fogadta őket. Tőle tanulta meg, hogy az ember nem arra hivatott, hogy „hasson, alkosson, gyarapítson”, hogy a saját teljesítményeivel azonosítsa magát, hanem arra, hogy ünnepeljen: „…egyszerűen kaptunk egy meghívást arra, hogy ünnepeljünk. Ez felelősséggel jár. De aki sérült, az is ugyanúgy tudja ünnepelni: a létezést.”
Lovasi András ebben az időszakban alapította meg a Kispál és a Borz zenekart, és ezzel párhuzamosan egyetemre jelentkezett. A zenekarral kapcsolatos elfoglaltságai miatt azonban soha nem fejezte be a rajz-földrajz szakot. A Menetszél című dal kapcsán előkerült a „semmiről szóló konferenciák” témája. Lovasi tervezett egy rockoperát, amelynek főhőse egy kisfiú lett volna, aki a semmiről akart konferenciát szervezni. A gyermek számára az adta volna az ötletet, hogy édesanyja mindig kedvetlen volt, depresszióban szenvedett. Arra a kérdésre, hogy „mi a baj”, mindig azt válaszolta, hogy „semmi”. Ezért arra az elhatározásra jutott, hogy utánajár, mi is lehet a „semmi”, azzal a céllal, hogy édesanyját kigyógyítsa betegségéből. Ez az ötlet ugyan nem valósult meg, helyette azonban megszületett a fent említett sláger.
A beszélgetés végén felvetődött az a kérdés, hogy miként lehet a keresztény értékrendet átültetni a mai korba. Heidl György szerint jó lehetőséget kínál erre az internet, de úgy kell érdekesen megfogalmazni a mondanivalót egy rövid cikkben, hogy az figyelemfelkeltő és érthető legyen az emberek számára. Példaként a házasság témáját említette, amelyről álláspontját is megosztotta a hallgatósággal. Heidl György hangsúlyozta, hogy a hitvesi szerelem tökéletes filozófiai életforma, a teljes önátadás megvalósítása. A házasság „igent-mondás” a számunkra még ismeretlen jövőre.
Úgy vélem, a Kultúra & Kritika ünnepsége attól is különleges volt, hogy a kötetlen hangulat egyesült a meghittséggel. A program remek hangulatát bizonyítja, hogy az est főszereplői, valamint a közönség java része is maradt még egy kis agapéra, hogy a szerkesztőség sikeres öt éve mellett a közelgő karácsony örömeire is poharukat emeljék, rég nem látott ismerőseiket köszöntsék.
Összeállította: Ikker Eszter
Fotó: Somogyi Gréta
Videó: Székács István, Pilló Ákos
