"Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel" - akár Dante sorai is eszembe juthattak volna, ha nem blokkoltam volna le teljesen, mikor beértünk a katasztrófa-sújtotta településre.

Az első három dolog, amit láttam, sorrendben a következők voltak: egy tetőtérig vöröslő ház, egy markológép, és a híd alatt rohanó vörös patak... Bevallom őszintén, nem számítottam ilyenre. Most tanultam meg igazán, hogy hiába fotók és videók százai, amiket az ember a különböző híradásokban megismert, a látvány, ami még egy hónappal a katasztrófa után is fogadott minket, így is sokkolóan hatott.

Viszont az a mennyiségű szeretet és törődés, amit Devecserben kaptunk már a megérkezésünktől, nagyon jól esett. A plébánia dolgozói, az atya és a távolról segítő rádiósok is mind mellettünk álltak. Mi pedig igyekeztünk mindent megtenni azért, hogy meg tudjuk hálálni a bizalmat és a segítséget, és teljesíteni tudjuk a megkezdett küldetés ránk eső részét: informálni és talán szebbé tenni a környékbeliek keserű mindennapjait. Mert ott, ahol a fiatal srác, akinek nem hajlik a lába, mert testének 54%-a megégett, de jön segíteni adományt osztani, nem törődve a fájdalmával; ahol a házát vesztett férfi beáll segíteni, hogy mentsék azt a máséból, ami még menthető, nekünk sem lehetett más célunk, mint minden ittlévőnek: segíteni a másikon.

Az eleje nehezen indult: idegen környezet, sok ismeretlen arc, és még a technika, amivel dolgoznunk kellett is más, mint amit otthon megszoktunk. A belerázódásra nem jutott sok idő, fel kellett venni a devecseri mindennapok ritmusát. Azt hiszem, ez egészen jól sikerült, bár a leérkezésünk napján csak az esti, kilenc órás híradót tudtuk megcsinálni. Másnap egy idős bácsi kérdezte is tőlem, hogy napközben miért nem volt híradó, mert hiányolta…
Mit ne mondjak, jól esett, mert azt jelezte, igenis hallgatják a Közös Hullámhossz Rádiót az helyiek, és az előttünk itt dolgozók munkáját tovább kell vinnünk.

Aztán teltek a napok, és mi egyre inkább beilleszkedtünk a plébánia körforgásába, ahol a rádió stúdiója üzemel. Persze nem éppen ideális, hogy egy helyiségben kellett lennünk a plébánia irodájával, ahol percenként bukkant fel valaki adományt kérve, vagy éppen segélyeket felajánlva. Messze nem ideális, de meg lehetett szokni, nyilván elődeinknek még nehezebb volt.

A napi rutin is gyorsan kialakult: enyém az első híradó reggel, aztán óránként váltva egymást olvastuk híreket, s közösen szerkesztettük azokat. Szinte mindig volt mindhármunknak dolgunk a híreken kívül is: interjút készíteni, vágni, vagy éppen fotókat készíteni, kamerázni a plébános számára.

A reggel héttől este tízig tartó munkafolyamat kimerítő és sokszor nehéz volt, de abszolút pozitív tapasztalat. Szakmai, emberi és mindenféle téren olyan tapasztalatokkal lettem gazdagabb a nyolc nap során, amiket valószínűleg sosem fogok elfelejteni. És örülök neki, hogy elmondhatom magamról: a Pázmány Rádió képviseletében Devecserben jártam…