Szelestei Nagy László (1947) az Irodalomtudományi Intézet emeritus professzora a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. A Szent István Könyvhét alkalmával Stephanus-díjjal, június elején pedig a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Pro Cultura Christiana-díjával ismerték el sok évtizedes könyvtárosi és tanári tevékenységét. Szelestei N. László (ahogyan publikációit jegyzi) 1965-ben érettségizett a bencések győri gimnáziumában. Nyugállományban is mindennapi feladatának tartja a kéziratok kutatását az Országos Széchényi Könyvtárban.

Szombathely mellől, Szeleste faluból, vallásos paraszti családból származom. Mivel a Nagy László név már foglalt volt a magyar irodalomban, később ezért vettem fel szülőfalum nevét. Egy anyám szülőfalujából származó bencés szerzetes tanár, Kelemen Atanáz volt akkoriban a győri gimnázium igazgatóhelyettese, az ő segítségével jutottam el a Rába-parti városba, annak ellenére, hogy az általános iskolától nem kaptam meg a továbbtanulási űrlapot.

Hogyan sikerült beilleszkednie az új környezetbe?
A legnagyobb gondot az okozta, hogy a szelestei iskolában nem volt orosz tanár – 1961-et írtunk –, ennek következtében a gimnáziumban ismerkedtem meg a cirill betűkkel. Négy év hátrányt kellett behoznom.
Igen jó felkészültségű, fiatal tanáraink voltak. Bognár Lambert atya akkor került ki az egyetemről, ő lett az osztályfőnökünk. Abban az időben minden tanárunk – kivéve a testnevelő tanárt – szerzetes volt. A kollégiumot Kemény Dózsa pszichológia szakos tanár igazgatta. Alacsony növése ellenére igen ügyesen kosarazott, ő vezette a meccseinket, s ha kellett, megfelelő határozottsággal „helyre tett bennünket". Érdekességként említem, hogy apósomat ugyanaz a László Keresztély bencés tanította latinra 1948 előtt Pápán, mint később engem Győrben.

A falusi iskola után hogyan sikerült megfelelnie a magas oktatási színvonalnak?
Az oroszon kívül semmi nehézségem nem jelentkezett. Harmadévtől az volt a szokás a kollégiumban, hogy akiknek a magatartása és tanulmányi eredménye példamutató volt, azokat külön kiengedték a városba, moziba. Elég volt kitenni a prefektus asztalára egy cédulát: „Moziba mentem". Ekkora bizalommal az atyák elérték a célt, mindenki nagyon vigyázott, nehogy eljátssza a lehetőséget.

Miként alakult a pályaválasztása?
Matematikusnak készültem, rendszeresen dolgoztam a Középiskolai Matematika Lapokba. Negyedikes koromban, valamikor év elején nem tudtam megoldani az egyik példát. Ez az élmény indított arra, hogy feladjam elképzelésemet. Addig is elég sokat olvastam. Gimnazistaként nyaranta egy vagy két tehenünket legeltettem. Apám mindig szidott, mert a vezetőkötelet rákötöttem a derekamra, úgy őriztem az állatokat, s közben olvastam.
Egyik év elején megkérdezte osztályfőnökünk, aki – mint említettem – egyben magyartanárunk is volt, ki mit olvasott a nyáron, és melyik könyv tetszett neki leginkább. Olvasmányaim közül Dosztojevszkij Megalázottak és megszomorítottak című regényét említettem. Erre ő minden kommentár nélkül azt mondta: „Nekem is az tetszett volna."
Ez a megjegyzés döntőnek bizonyult számomra. A regény pedig megerősített abban, ami máig táplál: amely olvasmány élményt nyújt számomra – függetlenül, hogy mások hogyan vélekednek róla –, attól nem hagyom magam eltántorítani. Ez persze érzékeny mérlegelést kíván, mert számos giccs is bekerülhet az ember látókörébe, de az érzésekben meg kell bízni.

A bölcsészkarra került, amikor a hatalom nemcsak akadályozta, hanem egyenesen tiltotta egyházi iskolások felvételét.
Később tudtam meg, hogy 1966-ban eltörölték azt a rendeletet, amely szerint egyházi iskolából lehetőleg ne vegyenek fel senkit bölcsészkarra. 1965-ben, amikor érettségiztem, még élt a rendelet, amelyet persze nem hoztak nyilvánosságra. Szegedre jelentkeztem, magyar – latin szakra, ahonnan kurtán-furcsán elutasítottak. A felvételi vizsga után odalépett hozzám a bizottságban részt vevő egyetemista, s közölte velem, nehogy azt higgyem, hogy azért nem vesznek fel, mert egyházi iskolában érettségiztem. Tehát elárulta az igazi okot...
Dolgozni kezdtem egy három műszakos szombathelyi üzemben, ahol forgácslapokat gyártottunk bútorokhoz. Miközben várakoztam a vonatra, elkezdtem latint fordítani, azzal a céllal, hogy ismét magyar – latin szakra jelentkezem. Amikor azonban következő év tavaszán megjelent a felsőoktatási tájékoztató, kiderült, hogy abban az évben nem indul latin szak.
Találkoztam egy szombathelyi fiúval, Pusztay Jánossal, aki később ismert nyelvész lett, s futólag ismertem már. Látta, hogy lóg az orrom, megkérdezte, mi bajom? „Kikötöttem a latinnál, de nem indul." Erre ő felvilágosított: jelentkezzem orosz szakra, fizikai munkásnak számítok, nyitva előttem a kapu. Így vettek fel az ELTE magyar – orosz szakára.

Az orosz nyelv tehát a nehéz kezdés után továbbkísérte...
Egészen három hétig. Közben fölvettek az Eötvös Kollégiumba, „F"-es, fizikai származású besorolásomnak is köszönhetően. A diákköri titkár, Bakos István érdeklődött az elsősöknél, hogy érzik magukat. Közöltem vele, minden rendben, csakhogy nem szeretnék orosz szakra járni. Erre az ő segítségével megírtam egy szép kérvényt, beadtam, s átvettek latin szakra.

Végül tehát magyar-latin szakon végzett.
Igen, de menet közben rájöttem, ezzel a diplomával nemigen kapok állást. Harmadéves koromban szétnéztem más szakok között. C szakként egy ideig eszperantóval, néprajzzal foglalkoztam, végül külön engedéllyel – hiszen ezt elsősorban a történészeknek tartották fenn – felvehettem a levéltár szakot.
Rövid ideig szövőnőképző szakiskolában tanítottam Csepelen. Közben tanár ösztöndíjas lettem az Irodalomtudományi Intézetben, ahol tudományos programokban vettem részt.
1973 elején kiegészítő könyvtár szak indult az egyetemen, s erre már új munkahelyem iskolázott be. 1973-ban az egyházi könyvtárak értékeinek nyilvántartására kiírtak egy – személyemre szóló – pályázatot; az volt a feltétel, hogy ne pap, hanem olyan világi legyen az illető, aki alapos latin és egyházi ismeretekkel is rendelkezik. 1973-tól 1997-ig az Országos Széchényi Könyvtárban dolgoztam. Közben az 1990-es évek elejétől tanítottam a Miskolci Egyetemen, majd az időközben megalakult Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarán. 1997-ben mentem át véglegesen a PPKE-re.

Könyvtárosi időszakában mire irányult a munkája?
Fél állásban a Széchényi Könyvtárban dolgoztam, fél állásban az egyházi gyűjteményekkel foglalkoztam. Végiglátogattam az ország valamennyi érsekségét és püspökségét. Az egyetemi tanulmányok megkezdése előtt Kalocsán töltöttem katonai szolgálatomat, s leszereléskor, már civil ruhában bementem az érsekségre, mert szerettem volna megtekinteni a könyvtárat. De elutasítottak, akkor azt hittem azért, mert látták rajtam, hogy katona vagyok... s talán provokátor? Néhány év múlva, amikor hivatalosan jelentem meg ott, Íjjas József érsek úr jót derült, amikor elmeséltem neki a korábbi történetet.
Számos kellemes élményem fűződik a püspöki könyvtárak látogatásához, olykor sajátos felhanggal. Kalocsán jártamban az érsek minden alkalommal meghívott ebédre – egyébként mások is –, s igyekeztem szigorúan betartani a protokollt, aminek következtében a borom mindig az asztalon maradt. Ameddig ugyanis hozzám beszélt az érsek úr, nem illett kortyolni, s miután „lecsengette" az ebédet, utólag úgyszintén nem illett. Az egyik alkalommal túrós csusza volt ebédre, s megdöbbenésemre az érsek úr megszórta édesnemes pirospaprikával. Amikor azonban megkóstoltam, nagyon finomnak találtam, a mai napig így fogyasztom a csuszát.

Milyen iratok kerültek a kezébe?
1970-ben lépett életbe a védettségi törvény, ennek alapján kategorizálták a könyveket: ősnyomtatványok, kéziratok, 16. századi nyomtatványok stb. Jegyzékeket állítottam össze, s ezek anyaga bekerült az országos nyilvántartásba. 1800-ig minden magyarországi nyomtatványt nyilvántartásba vettünk. Mi ennek a haszna? Ha Kalocsán mondjuk 1770-ben készült egy nyomtatvány, a Széchényi Könyvtárban meg tudjuk mondani, hány példányban maradt fenn, hol találhatók és mi a jelzetük.

A publikációs időszak mikor következett el?
Egészen más volt a helyzet az 1970-es években, mint manapság. Ma az ifjaknak – szinte kényszerből – publikálniuk kell, ráadásul az előre jutáshoz szem előtt szükséges tartaniuk a munkájukra való hivatkozásokat. Minket senki nem sürgetett, kandidátusi dolgozatom legalább tíz év munkájának eredményeként állt össze.
A doktori iskolában látom a hallgatóimnál, mibe kényszerítjük bele őket, nem hagyjuk, hogy kiforrják magukat. Tehát nem annyira a teljesítményen van a hangsúly.

Előszeretettel kutatja ma is a régi kéziratokat?
Egy idő után a Széchényi Könyvtár Kézirattárába kerültem. Reggel korán mentem, amikor kollégáim még nem érkeztek meg. A kéziratok olvasásában nagy gyakorlatra tettem szert. Rengeteg, a tudományos életben még ismeretlen szöveget olvastam, közben jegyzeteltem.
Ennek során meggyőződésemmé vált, hogy valami nincs rendben az irodalmi folyamatok leírásában. Ami végképp megdöbbentett: miért van az, hogy az általam olvasott verseskötetek, imádságok szerzői nem szerepelnek a hatkötetes magyar irodalomtörténetben, közkeletű nevén a „spenót"-ban. Vagy ha említik is, kizárólag világi műveiket, amelyeket magyarul írtak. Az, hogy valaki latinul és például németül mit írt, nem számított.
Így nem vált láthatóvá az irodalom nagy folyamának valódi arculata – amiről szó esik, az csak „fecseg a felszín". Ha valakit ma is fölkap a hír, arról sokat beszélnek, miközben nem biztos, hogy ő a legjobb, de mégis ő kerül be az irodalmi kánonba. Ez régen is így volt. De nem tévedtek olyan nagyokat eleink.

Kérem, beszéljen szűkebb kutatási területéről.
Az Eötvös Kollégiumban Mezey Lászlótól hallgattam középkori irodalmat. Együtt jártunk Paskai László miséire az Egyetemi-templomba. Tóth Gábor, a kollégium igazgatója támogatta Mezey László meghívását. S megkezdődött a kódex- és kódex-töredékolvasás. Egy idő után kiváltam ebből, mert Mezey professzor úr rendkívül időigényes, aprólékos munkát követelt, s miután a Széchényi Könyvtárban dolgoztam már és az egyházi könyvtárakat kutattam, arra gondoltam, a kevés középkori anyagra bőven akad kutató.
Bőségesen találtam barokk-kori, 17-18. századi kéziratos anyagot, s főleg ezeket tanulmányoztam – és tanulmányozom ma is. Tarnai Andor javaslatára álltam neki a tudós levelezések feldolgozásához. Erről az addig kutatatlan területről írtam kandidátusi dolgozatomat, Irodalom és tudományszervezés a 18. században Magyarországon címmel.

Miért döntött végül a Pázmány mellett?
Mindig is szerettem volna tanítani. Mint említettem, előbb Miskolcon próbálkoztam, ahol régi magyarországi irodalmat tanítottam. A Széchenyi Könyvtárban megtanultam: ne használjuk a régi magyar irodalom kifejezést, helyesebb régi magyarországi irodalomról beszélni. Ennek szellemében jött létre a Pázmányon Régi Magyarországi Irodalom tanszék. Magától értetődőnek találtam, hogy amint lehetett, átmenjek a Pázmányra. Arra gondoltam, a kézirattárosi utánpótlás kiépítése lesz a feladatom, de naiv voltam, másként alakult, mint ahogyan elképzeltem.
A bolognai rendszer bevezetése előtti oktatási rendet jobbnak tartom. Kialakítottuk a specializációt, mindenki választott magának egy tanárt, akitől személyre szabott témát kapott. Ha megfelelően haladt, tudományosan előbbre juthatott, egészen a doktori programig. A bolognai rendszer bevezetése azonban nem engedi, hogy valaki minden félévben ugyanahhoz a tanárhoz is járjon.

Min dolgozik mostanában?
Felfigyeltem arra, mi minden maradt ki irodalomtörténet-írásunkból. A 2000-es évek elején életre hívtuk a Lelkiségtörténeti Műhelyt, ahol imádságok, prédikációk, népénekek, elmélkedések kutatásával foglalkozunk. Ettől kezdve, ha megkérdezték, mivel foglalkozom, humorosan azt válaszoltam: „Én már csak imádkozom". Tehát főként imádságokkal, prédikációkkal és népénekekkel foglalkozom. Eléggé feltáratlan terület. Rendszeresen járok ma is a Széchényi Könyvtárba, s minden csütörtökön kutatónapot tartunk a Lelkiségi Kutatócsoportban.