A konferencia kezdetén Őze Sándor és Hidas Zoltán, a PPKE Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar professzorai beszéltek arról, mit jelentett 500 év alatt a magyar társadalom számára Mohács, hogyan változott a csatához és emlékezetéhez kapcsolódó kollektív tudás, és ennek milyen politikai és társadalmi dimenziói voltak.
Őze Sándor intézetvezető (PPKE BTK Történettudományi Intézet) elmondta: már a 16. század történetírói sorsfordító ütközetként írták le a mohácsi csatát, majd a 19. században Horváth Mihály „epochális csataként” hivatkozott rá. Az 1848–49-es eseményekben politikai szerepet vállaló Horváth gondolatmenetében Mohács sorsfordító jelentőségét az adta, hogy következtében idegen dinasztia, a Habsburg-ház került az ország élére. A 20. század második felében zajló, cseppet sem ideológiamentes Mohács-vita köztudatba emelte a témát, amely számos tudományos kutatást is inspirált. Hidas Zoltán szociológus, intézetvezető (PPKE BTK Szociológiai Intézet) ezzel összhangban arra hívta föl a figyelmet, hogy a reformkortól fogva az újkori vitákban „mitikus eseménnyé” nőtt a „sorsszerű” és „megnyerhetetlen” ütközet, Mohács emléke, hiszen az azóta eltelt idő értelmezésének viszonyítópontja továbbra is a tragikus csatavesztés maradt. Jan Assmannt idézve hangsúlyozta: „az vagyunk, amire emlékezünk”, majd kitért arra is: a mitizálódás egyszerre olvasztott magába bibliai és varázsmesei elemeket, sőt, a mohácsi csata emlékezete a Maszada erőd tragikus elvesztésével hozható párhuzamba. Míg a Josephus Flavius által megörökített zsidó háború a Római Birodalom peremvidékén zajlott, addig az 1526-os mohácsi ütközetre a keresztény Európa peremvidékén került sor: mindkettő a reménytelen hősiesség és az ellenállás jelképévé vált.
A csatáról folytatott vita már másnap elkezdődött – derült ki Kasza Péter (SZTE BTK – MNMKK OSZK) előadásából, aki Brodarics István, az egyetlen szemtanú Historia verissima (Leghitelesebb történet) című szövegének kontextusával és hatásával foglalkozott. Az összecsapás egyetlen beszámolójaként számontartott leírás eleve egy emocionális vitahelyzetben keletkezett – hangsúlyozta, hozzátéve, hogy ennek ellenére Brodarics előszavát, amely motivációit megindokolta, egészen 19. század második feléig mellőzte minden kiadó. Noha a történettudomány régóta feltételezte az előszóban emlegetett „egy bizonyos vádló” kilétét, Johannes Cuspinianussal végül csak krimibe illő fordulatok után, egy 2018-ban előkerült levél alapján lehetett végleg azonosítani. Kasza Péter felhívta a figyelmet arra is: noha közhely, hogy háborúban hallgatnak a múzsák, valójában az 1526-ot követő mintegy nyolcvan évben a múzsák egyáltalán nem hallgattak el, „csak műfajt váltottak”, és a korábbi reneszánsz-humanista témák helyett a történetírói tevékenységre került a súlypont, megalapozva ezzel a Mohács-kép összetettségét.
Volt török haditerv Mohácsnál, de nem a csata megvívására – fogalmazta meg Négyesi Lajos ezredes (NKE HHK). Az oszmán történeti forrásokat stratégiai szempontból értelmező kutató arra mutatott rá, hogy a védekezésre berendezkedett magyar hadsereggel szembeni taktika sokáig bizonytalan volt, a szultán több tanácsot is kikért. Az elsöprő török győzelemben végül kulcsszerepet játszott egy bevett zavarkeltési technika. A könnyűlovas akindzsik ugyanis – amikor a magyar had már csatarendbe állt – rajtaütöttek a keresztény táboron, fosztogatni és pusztítani kezdték a sátrakban maradt fegyvereket, élelmet, szállítóeszközöket és felszerelést, ez pedig megbontotta és kényszertámadásba hozta a sereget. „Ha én most összeszedném a fogasra akasztott kabátokat és táskákat, és kiszaladnék velük a teremből, vége lenne a konferenciának, mert mindenki az értékei védelmére kelne. Ugyanez a logika zajlott a csatatéren is.” – illusztrálta közérthető párhuzammal az akindzsitámadás hatását Négyesi Lajos.
A csata megvívásához szükséges anyagi háttér, a Magyar Királyság költségvetése rengeteget változott Mátyás halálától 1526-ig. A Jagelló-kor pénzreformjának az udvar mozgásterére gyakorolt hatását Kálnoki-Gyöngyössy Márton (NKE NITK) ismertette. Míg Mátyás idejében az aranyforint és a számítási forint egymással egyenértékű volt, addig az 1520-as években gombértékű, alacsony nemesfémtartalmú moneta nova árasztotta el az országot, egyre nagyobb inflációval. Mohács előestéjén, amikor a had fölszerelése létfontosságúvá vált, a VI. Adorján pápától 1522–1523 között kapott 50 ezer dukát már csupán negyedét-harmadát érte – hangsúlyozta.
Az ütközethez számos toposz tapadt, ezeket Tóth Gergely (ELTE HTK TTI) előadása vette sorra. Tóth Gergely kiemelte, hogy bár az összecsapás mindössze másfél órás volt, az „értelmezési háború” azóta is, immáron ötszáz éve zajlik. Historiográfiai áttekintésében kitért arra, hogy „szándékosan késett-e” Szapolyai János a csatából; valóban a „gyenge Jagellók” és az „önző főurak” lehetetlenítették-e el a felkészülést; „Tomori Pál felelőssége volt-e” a vereség; vagy éppen „Mohács okozta-e a reformáció hazai elterjedését”. Mint fogalmazott: a történettudománynak ma is feladata e toposzok genezisének feltárása és értelmezése, mérlegre téve az időtálló közhelyek igazságtartalmát.
A csatavesztéssel egyenértékű tragédia, II. Lajos halála is számos előadásban vissza-visszatért. A témával átfogóan Farkas Gábor Farkas (MNMKK OSZK) foglalkozott, aki a korabeli forrásokat időrendbe téve tisztázta, mi történhetett a fiatal királlyal, és milyen út vezetett a megtalálásáig. Fölhívta a figyelmet arra, hogy a korabeli igazságügyi orvosi azonosításnak gyakorlata a fogazatra, ismert sebhelyekre és egyedi anatómiai jellegzetességekre is kiterjedt, a módszert pedig II. Lajos halála előtt néhány évtizeddel már Károly burgundi herceg esetében biztosan alkalmazták. Előadása végén fölvetette: a Lajos holttestének megtalálása után néhány nappal keletkezett angliai forrás kulcsszereplői a hírvivő postagalambok és a kora újkori galambászat lehet.
Szebelédi Zsolt (MNMKK OSZK) a király halálát rendhagyó módon megörökítő emlékirat, Szerémi György Epistolájának kutatástörténetét ismertette. Hangsúlyozta: a kritikusok által sokáig egészen megbízhatatlannak tartott szöveg olyan adatokat is tartalmaz, amely néhány korabeli szereplő – köztük Gosztonyi János győri püspök – életrajza esetében az egyetlen hitelesnek tekinthető forrásunk. Kiemelte azt is, hogy a küszöbön álló kritikai kiadás és új fordítás új lendületet adhat a Szerémi-kutatásnak, amely végre rehabilitálhatja a szerző és műve történeti forrásértékét is.
Noha a magyar történelem szempontjából jelentett valódi sorsfordító tragédiát, a csata nem pusztán magyar ügy volt. A külföldi kortársak fél szemüket mindvégig rajta tartották az oszmán terjeszkedésen, amely közvetve egész Európát fenyegette. Az európai uralkodók szimbolikus vagy katonai-pénzügyi segítségnyújtását vette górcső alá Bárány Attila (DE BTK – HUN-REN–DE), aki 16. századi nyugat-európai források alapján emlékeztetett: úgy tűnik, a nyugat arra számított, hogy lesznek ugyan oszmán erődemonstrációt mutató csaták a déli országrészben, de a döntő ütközet elodázható őszig, amikorra érdemi katonai-anyagi segítséget tudnak küldeni Magyarországnak.
Kovács Eszter (PPKE BTK – MNMKK OSZK) a cseh nyelvű irodalom vizsgálata alapján arra hívta föl a figyelmet, hogy a mohácsi csata népszerű téma volt a cseh irodalomban a „cseh Mohács”, a fehérhegyi ütközet sorsfordító eseménye előtt és után is. A katolikus történetírók a Habsburg udvar 1620 utáni, cseheket elmarasztaló írásaival szemben – az aggódó közvélemény megnyugtatására – azt állították, hogy a magyarországi tragédia elkerülhető lett volna, ha II. Lajos jobban bízik cseh támogatóiban.
Szuromi Kristóf (PPKE BTK – HM HIM) a 16–19. századi külföldi nyomtatványok alapján a II. Lajosra vonatkozó kép eltérő vonásait elemezte. Hangsúlyozta: a romantika korában az osztrák források a gyenge II. Lajossal szemben feleségét, Habsburg Máriát emelik ki a Mohács körüli évek pozitív főszereplőjeként, valamint a 19. századi szövegekben szintén a Jagelló-dinasztia általános gyengeségét nevezik meg a vereség egyik fő okaként.
A tékozló fiú evangéliumi példabeszédből ismert „elveszett, de megkerült” élménye lengte körül az 1526-os csatát a 18. században – állapította meg Tóth Tamás (PPKE HTK). Mint fogalmazott: köszönhetően a visszafoglaló háború legsikeresebb, és szimbolikus helyszínen aratott győzelmének, az 1687-es „második mohácsi csatának”, a tragédia sebére gyógyír került. A helyszínhez társított emlékezet kettős jellemzőire példa Dorfmeister István festménypárja a mohácsi csatákról: az alkotás ma is a csatatéri kápolnát díszíti.
Az előadók hangsúlyozták: Mohácsról folytatott vitánk és diskurzusunk a mai napig tart, minden korszak történetírói nemzedéke megfogalmazza saját értékelését. A „legkonzervatívabbnak” tartott, és kritikusai szerint gyakran elfogult történész, Szekfű Gyula például katolikus szemszögből, sokszor formabontó nyelvezettel vonta le következtetéseit – derült ki Szelke László (PPKE BTK) előadásából. Szelke a Szekfű-életmű egészében vizsgálta Szapolyai Jánosról, Bethlen Gáborról, II. Rákóczi Ferencről és Kossuth Lajosról megrajzolt képét, annak fényében, amit politikájuk a Trianonhoz vezető úton jelentett.
Mohács értelmezésében kulcsszerepet kap az iskolai történelemtanítás is – nyomatékosította Illik Péter (PPKE BTK – MKI), aki történelemtankönyvek vizsgálata nyomán jutott arra a következtetésre, hogy meglepő módon a 19–20. században voltak olyan időszakok, amikor az iskolai tankönyvek pontosabb adatokat adtak át a csatáról, mint ami a történeti szakirodalomban terjedt. Noha a tudományos eredmények általában több évtized „átfutással” jelennek meg a közoktatásban, mára a hagyományos, ideológiavezérelt és közhelyszerű Mohács-narratíva elmozdult az objektivitás és az árnyaltabb kép irányába.
Bojtos Anita (PPKE BTK – MNMKK SOM) a toposzokat a pálos rendhez köthető szövegek alapján arra a kérdésre kereste a választ: volt-e a „legmagyarabb” szerzetesrendnek önálló értelmezése a „legmagyarabb” történelmi sorstragédiáról. Előadásában rávilágított: ami a nemzeti Mohács narratívában Buda pusztulása, az a pálos emlékezetben a rendi központ, Budaszentlőrinc pusztulása; ami II. Lajos halála, az a rendben mártír pálosok halála; ami az 1526 utáni belpolitikai zűrzavar, az a kolostorhálózat felbomlása. A korszak végi irodalom születésének idejére „Mohács” a renden belül is szimbólummá sűrűsödött – összegzett.
A csatával és következményeivel kapcsolatban a PPKE BTK-n még további programokra is sor kerül idén, a most elhangzott előadásokból pedig konferenciakötet fog megjelenni – ígérték a szervezők.
