„Végül, testvéreim, örüljetek, állítsátok helyre a jó rendet magatok között, fogadjátok el az intést, jussatok egyetértésre, éljetek békességben, akkor a szeretet és a békesség Istene veletek lesz.” (2Kor 13,11)


A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet és Társadalomtudományi Karán Mediátor - Alternatív vitarendezés címmel szakirányú továbbképzés indul. Lényegesnek tartom, hogy elhelyezzük a képzés tartalmi mondanivalóját a katolikus egyház hagyományában és teológiai összefüggéseiben. A képzés lényegét ugyanis nem csupán egy módszertan vagy egy jogi szabályozás, de fontos teológiai tartalom is meghatározza. A keresztény teológia és a Szentírás tanítása úgy nyer helyet és értelmet az egyén és a közösség jogérvényesítésében, a hatóságok eljárásaiban, konfliktusaink kezelésében, helyreállító módszerek alkalmazásában, az igazságszolgáltatás rendjében, hogy megtölti azt lélekkel és értelemmel.

A konfliktus – ami a mediáció alapjául szolgál – kiváltó oka legfőképpen az emberi gyarlóság, a bűn, de lehet félreértés, szerencsétlen véletlen vagy pusztán ellentétes érdek. A felszínen meghúzódó konfliktusok okai sok esetben, mélyben megbúvó, lelki eredetű problémák is lehetnek, közösségek és egyének fel nem dolgozott indulatai.

A bűncselekmény megsérti a teremtett világ rendjét és az ebben élő ember kapcsolatait. Az emberi sérelmek okai és okozói a bűncselekmények, a különböző emberi konfliktusok, a társadalmi ellentétek, a szembenállások. A büntető törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (továbbiakban: Btk.) 4. § (1) bekezdése olyan emberi cselekményként definiálja a bűncselekményt, mint amely veszélyes a társadalomra és alkalmas arra, hogy az emberi kapcsolatokat megmérgezze. Az ilyen cselekmény felelősségvállalást és kellő büntetést kell, hogy vonjon maga után.

A bűn ellenszegülés elsősorban Istennek és az ő akaratának, engedetlenség az isteni renddel szemben. A bűnelkövetés és a gyarló emberi magatartások következtében ez a rend sérül, mely által konfliktushelyzet jön létre, amely kihat a társadalomra, emberi kapcsolatokra.

A természetjog szerint a Teremtő egységes jogrend alá helyezte a világot. Az ember ezt a jogrendet sérti meg mindannyiszor, amikor rossz döntést hoz, melynek következményeként az emberi kapcsolatok bomlanak fel, egymásnak feszülnek érdekek, és súlyos sérelmek keletkeznek, nem csak fizikai de lelki értelemben is.

A törvény tiszteletéről az igazságszolgáltatásról Izaiásnál az Igazságos Bíró személyében találkozhatunk, így fogalmaz: „… gondja lesz az igazságra, és sietve megadja azt, ami jogos.”(Iz 16,5) Az első pillér az igazságszolgáltatás, vagyis megadni mindenkinek azt, ami jogos (ami a jussa), vagyis ami őt a törvény szerint megilleti. A második pillér az irgalom, ami a római jogban a méltányosság elvével kapcsolható össze. Az irgalom az igazságosság általános szabályától való eltérésben jelenik meg. Személyes jelleget hordoz, az egyedi eset önálló igazságtartalmát jeleníti meg. A méltányosság alkalmazása nem sértheti a jogot, annak hitelét erősíti. A két pillér együtt értelmezendő, nem gyakorolható irgalom igazságszolgáltatás és a jogos dolog megadása nélkül.

Az ember vádlója, a teológia szerint a Sátán, aki bukott angyal módjára került ki Isten közegéből. (Lk 10,18) Krisztus ebben a helyzetben úgy jelenik meg mint védő, közvetítő (mediator) aki összeköt, aki az eredeti állapotot kívánja helyreállítani Isten és az ember közt. A közvetítés teológiája csak olyan vallásoknál jöhet elő, amelyeknél Istent, mint személyt tisztelik. Vallástörténeti szempontból Isten világa és az embereké el van választva egymástól, nincs átjárás, ezért a kereszténységben kezdettől fogva Krisztust, mint összekötőt, mediátort ábrázolták, aki kapcsolatot teremt Isten és az emberiség között. Szent Pál Timóteusnak írt levelében fogalmaz úgy, hogy egy az Isten és egy a közvetítő Isten és ember között, az ember Jézus Krisztus. (1Tim 2,4-6) A zsidókhoz írt levélben Krisztusról, mint az Újszövetség közvetítőjéről szól, aki békességszerző ember és Isten között. (Zsid 12,22-24). Krisztus önmagában békíti meg Istent az emberiséggel (Zsid 4,15).

Az elégtétel (satisfactio) mint teológiai fogalom a bűnbánat szentségének része a megigazulni kész ember erőfeszítése. Az elégtételnek tevőlegesnek kell lennie. Ezen a területen kapcsolható össze a teológiai bűnbánat a bánatból eredő jóvátételi cselekedet, valamint a büntetőjog által ismert tevékeny megbánás anyagi jogi szabálya (Btk. 29. §). Az elégtétel a büntetés törlesztésére is irányul. A katolikus teológia szerint az elégtétel magában foglalja azt a cselekedetet, mellyel a bűnbánó jóvá akarja tenni elkövetett bűnét. Ennek személyesnek kell lennie.

Ugyanígy a büntetőeljárás szerves részeként alkalmazott közvetítői (mediációs) eljárásban a felek jelenléte nem hagyható el, a gyanúsított személyesen kell, hogy benne részt vegyen és jóvátételt teljesítsen. A helyes bűnbánat magával hozza a jóvá-tevő szándékot és akaratot. A reparáció előtérbe kerül a megtorlással szemben. Az alternativitás feltétele, hogy alaposan feltehető legyen, hogy a cél a mediáció alkalmazásával is elérhető lesz.

A magyarországi igazságügyi politika megjeleníti a jogalkotásban az új, alternatív megoldásokat. Ide sorolhatóak a resztoratív jellegű szemléletek, a helyreállító igazságszolgáltatás jogintézményei a polgári- és büntetőjogban egyaránt.

Ezekiel könyvének sokszor idézett mondata, „Nem kívánom én a bűnös ember halálát – így szól az Úr –, hanem azt, hogy megtérjen útjáról, és éljen” (Ez 18,23), képezi a helyreállító igazságszolgáltatás elvi alapjait. A szemlélet jellemzője – a hagyományos igazságszolgáltatással ellentétben –, hogy a jövőbe tekint és nem elsődlegesen a múltat fürkészi. Nem a megtorlásra, hanem a jövőbeli normakövető magatartásra helyezi a hangsúlyt. A resztoratív szemléletű igazságszolgáltatás célja, hogy az eljárás részesei kiengesztelődve léphessenek előre.

A kereszténység a kezdetektől ismeri a konfliktuskezelés alternatív módját. Máté evangéliuma módszertani részletekbe menően kifejti a keresztény békéltető szemléletet (Mt 18,15-16).

A szakirányú képzés az egyes jogszabályokban megfogalmazott, egész jogrendünket átható mediációt, mint módszertant, úgy kívánja bemutatni a hallgatóknak, hogy annak gyakorlati alkalmazására is lehetőséget nyújtó oktatási anyagot állított össze. A tananyag részeként hangsúlyos szerepet kap a mediátor karaktere, amely alapvetően segítő jellegű, úgy van jelen, mint aki nem egy erőszakolt megoldást kínál a személyek konfliktusaira, hanem egy bizalmi alapú, emberközpontú megközelítésben támogatást nyújt ahhoz, hogy a folyamat végén konszenzus valósulhasson meg. A mediáció igen gazdag módszertani elemei, valamint jogszabályi beágyazódása egy központi célt szolgál, hogy megnyissa az utat a lelki kiengesztelődés lehetőségének, amely által a részes felek és a bizalomvesztést elszenvedő közösség a megbékélés állapotára juthatnak. Mindezek alapján joggal nevezhetjük kereszténységünkben mélyen gyökerező hivatásnak a mediátori feladatot.

 

Dr. Villám Péter