A kerekasztal beszélgetés három vendéggel, Kulin Ferenc irodalomtörténésszel, az MDF egykori frakcióvezetőjével, Wehner Tibor művészettörténésszel, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma művészeti főosztályának egykori vezetőjével és Kukorelly Endre íróval, az LMP volt országgyűlési képviselőjével zajlott le Hörcher Ferenc vezetésével.
Hörcher Ferenc első kérdése arra irányult, hogy miként szembesül a művész a diktatórikus hatalommal. Wehner elmondta, hogy ő a Mozgó Világba publikált, majd egy magánfolyóiratot alapított, emiatt a nemzetbiztonság megfigyelés alá vonta, de a hatalom nem találta elég jelentősnek a fenyegetést, hogy konfrontáció alakuljon ki. Kukorelly keresztény középosztálybeli családjában azonban természetesnek vették, hogy a kommunista hatalmi struktúra ellenük fordul, meglepetésnek számított, hogy őt egyáltalán felvették az egyetemre. Kulin a 70-es évek közepén került a Mozgó Világ ellenzéki folyóirat élére, ahol főszerkesztőként azzal szembesült, hogy a hatalom meglepően engedékeny. Az irodalomtörténész ezt azzal magyarázta, hogy a nyugati hitelfelvételi lehetőség liberalizációs feltételeit a kommunista Magyarország a kulturális szférában igyekezett teljesíteni. Habár a Mozgó Világ minden szám után kapott figyelmeztetést, mégsem tiltották be, s ez nem csak a nyugati, hanem a nemzedéki nyomásnak is köszönhető volt, hiszen Aczél György a meggyőzés reményében „elvtársi vitát" kívánt folytatni a fiatal művészgenerációval.
Hörcher Ferenc ezután azt vetette fel, hogy a rendszer nyomására a művész kénytelen önmagával meghasonlani, ha csak ilyen módon tud érvényesülni, illetve megélni. Kukorelly, mint mondta, nem volt olyan magas pozícióban, hogy ez felvetődjön, de első verseskötetének kiadásakor engedélyezte, hogy cenzúrázzák, ám elmondása szerint amúgy is rossz versekről volt szó, így nem bánta. Wehner elmondta, hogy rendszerellenzéki magatartása miatt nem jelentették meg az írásait, ezért végezte a művészettörténetet, majd szobrászattal foglalkozott irodalom helyett, s ezt bizonyos értelemben meghasonlásnak értékeli, hiszen mindig is írni akart. Kulin számára ez a kérdés igen nagy kihívást jelentett, hiszen párttagként lehetett csupán főszerkesztői pozícióba kerülni. Ám párttagsága kényszer miatt jött létre, így nem erkölcsi, hanem családi problémának tekintette a meghasonlás kérdését. Ezt követően állandó késztetést érzett, hogy konfrontálódjon a hatalommal ezzel is bizonyítva családja előtt rendszerellenzéki elkötelezettségét.
Hörcher Ferenc a rendszerváltásra időszakára áttérve megkérdezte, hogy a művész számára felszabadulást/eufóriát, avagy éppen törést jelentett-e a nagy váltás. Kukorelly kijelentette, hogy meg van elégedve a nettó szabadsággal valamint a nagy „sajt és sajtóválasztékkal", problémának nevezte azonban, hogy habár szinte végtelen a médiafelület, de hiába, mert az ember neve nem marad meg művészként, csak, ha elég radikális és a tetejében még szerencséje is van. Wehner a „rendszervisszaváltás" szóval jellemezte az átmenetet, amelyben a művész újra és újra késztetést érez a hatalommal való konfrontációra. Kulin, aki a rendszerváltás során is fontos szerepet vállalt, az akkori politikai és közéleti helyzetet kielemezve arra jutott, hogy a rendszerváltás csak a kezdetén nevezhető euforikusnak, azután a képviselői léttel együtt járó morális konfliktus és a politikai traumák kiábrándítóan hatottak.
Végül Hörcher Ferenc megkérdezte a meghívott vendégeket, hogy kulturális miniszterként, milyen problémákkal kellene szembenézniük. Wehner kijelentette, hogy megszüntetné a politikai emlékműszobrászatot, Kukorelly a művészetoktatást kortárs művészet irányba alakítaná át. Kulin elmondta, hogy csakis akkor vállalná a miniszterséget, ha ő adhatná be a munkatársak névsorát, ugyanis klasszikus értelemben vett kultúrpolitikát az eddigi tapasztalatok alapján nem lehet csinálni, mert a kultúrában és a politikában a szembenállások egészen más jellegűek.
Makk János
