A közönség feszült kíváncsisággal várta az embert, aki egykor George Bush alelnök, majd Ronald Reagan elnök szövegírója volt. Miután Pócza Kálmán tanszékvezető megnyitotta a rendezvényt, Clark S. Judge kiállt, és sokunk meglepetésére, minden hivatalos, kényszeredett felvezetést mellőzve megkérte a jelenlévőket, hogy mutatkozzanak be. Kik vagyunk, mit tanulunk. Hogy ez spontán kezdeményezés volt vagy sem, nem tudom, de feloldódtunk.
Egy órás előadását egy remekül előadott, kellő öniróniával átitatott kijelentéssel kezdte: "Az előadásaim alatt sok viccet mesélek, és olyankor elvárom, hogy nevessenek." És ezután tényleg sokat nevettünk. De nem azért mert muszáj volt...
Az előadás alatt egy sor érdekes kérdésekre kaptunk választ:
Hogyan lett az amerikai elnök beszédírója? „Felhívtak.” – mondta. 1980-ban önkéntesként dolgozott a Reagan kampányban. A választások után került Washingtonba, ahol megismerkedett George Bush – akkori alelnök – szövegírójával, aki egyszer szóba hozta, hogy éppen új beszédírót keres és érdeklődött nála, hogy nem ismer-e valakit. Természetesen ismert. Miután elfogadták jelentkezését, leendő főnökével, az Amerikai Egyesült Államok alelnökével is találkoznia kellett. Judge elhatározta, hogy jó benyomást tesz, hiszen az első benyomás rengeteget számít. Belépett a hatalmas irodába és határozott léptekkel elindult Bush felé. Köszönésre nyújtotta a kezét, de közben ügyetlenül felbukott a szőnyegben és azzal a lendülettel ráesett az elnök asztalára. „Beestem a melóba" – mesélte.
Milyen az elnökök beszédstílusa? „Leginkább a különböző zenei stílusokhoz lehetne őket hasonlítani.” – hangzott a válasz. Reagan volt a szimfónia, mivel képes volt érzelmeket átadni hangjával és testbeszédével. Clinton a jazz. Bush a country, hiszen bizonyos hangok kiemelten ismétlődnek beszédeiben. Obama előadásmódjában két stílus keveredik, a jazz – a maga racionalitásával és hosszú szüneteivel –, és a gospel, amikor az érzelmi hatásnak köszönhetően a közönség szinte már válaszolni akar a szónoknak. „Előadóstílusuk tükrözi személyiségüket” – magyarázta Judge.
Változott valamit a beszédírás „mestersége” Reagan óta? Az ő idejében – folytatta a hajdani fehér házi szövegíró – a televíziós műsorokban egy fél órás beszédből csak 10-20 másodpercet vágtak be. Ezért az írókra nagy nyomás nehezedett, valami maradandót, megragadót kellett alkotniuk. A mai hírközlés, információáramlás jóval intenzívebb. Több tucat kábelcsatorna működik, nem beszélve az internetről. A beszédek teljes hosszúságukban elérhetőek a tömegek számára, ugyanakkor az esti híradókban ma már csak 3-4 másodpercet vágnak be egy-egy politikus beszédéből.
Melyik volt a legjobban sikerült beszéde? Szeptember végi kedd délután, és a közönség érzi, hogy elérkeztünk az előadás talán legérdekesebb részéhez. De Judge nem beszél saját sikereiről. Egyik kollégája, Peter történetébe kezd bele. Az addigi vidám hangulat elgondolkodóba fordul át, és megismerjük az 1987-ben elhangzott „Gorbacsov úr,nyissa meg ezt a kaput!Gorbacsov úr,döntse le ezt a falat!” beszéd történetét. „Egy beszéd megírása előtt szokás tanácsot kérni az ügyben illetékesektől, beszélgetni a témában érintettekkel.” – meséli Judge. Peter ezért Berlinbe utazott, hogy találkozzon az ott dolgozó amerikai diplomatákkal, akik azt tanácsolták neki, hogy az elnök egy dolgot semmiképpen se említsen meg a beszédében: a Falat. Ennek a napnak az estéjén Peter, pár – a magánszektorban dolgozó – Berlinben élő amerikaival vacsorázott. Felvetette a témát: „Azt hallottam, hogy az itteni embereket nem érdekli a Fal”. Az első válasz így hangzott: „A nővérem a Fal túloldalán él. Mióta felépült, nem találkoztunk. Szerinted?” Peter másnap hazautazott Washingtonba és belefogott a beszédírásba.
Normál esetben az elnök az, aki utoljára olvas el egy beszédet. Ő csak a véglegesített formát kapja kézhez, amit már beszédírók, és minden egyéb érdekelt látott, elfogadott. Peter egy előzetes megbeszélés erejéig most mégis találkozott Reagannel. Az elnök úgy vélte, hogy mindenképpen beszélnie kell a Falról. Aztán még hetekig tartott a szöveg formálása, igazítása. Mindenki a berlini falra vonatkozó rész kihagyását javasolta. Végül a stábfőnök állt Reagan elé, mondván, a Külügyminisztérium határozottan ellenzi, hogy említésre kerüljön a Fal a beszédben. A diskurzus így folytatódott:
– Nos, én vagyok az elnök?
– Igen, Ön.
– Ez azt jelenti, hogy én hozom a döntéseket?
– Igen, Ön.
– Nos, akkor benne marad. Így a helyes. (It's the right thing to do.)
„Sok lényeges eleme van a beszédírásnak” – zárta mondandóját Judge. Fontos a stílus, fontos a humor, fontos az előadásmód. De végül is csak az számít, miben hisz az ember. És a megfelelő embernek könnyű beszédet írni...
Az előadás végeztével számos kérdést tettek még fel a jelenlévők, melyekből kettőt emelnék ki:
Mennyire erős aktorok a beszédírók? / Van-e befolyásuk a politikára?
„Attól függ. Kennedy szövegíró csapata húsz főből állt, Reagané kétszázból. Utóbbiak nagy befolyással bírtak, de nem arra, milyen legyen a politika, hanem arra, hogy azt hogy fogalmazzák meg. Minden beszéd egy javaslat is egyben az elnöknek.”
Mikor szükséges egy teljesen megírt beszéd, és mikor elégséges egy jegyzet? „A legtöbb esetben csak jegyzetet érdemes készíteni. Akik ilyen szintű pozíciókra pályáznak valószínűleg már hozzászoktak a nyilvános beszédhez. Nekik egyszerűbb egy jegyzetet követni, amihez estelegesen hozzá lehet fűzni valamit. De minden esetben van "próbabeszéd". Még Reagan is, aki tapasztalt szónok volt, legalább egyszer elgyakorolta a beszédeit.”
Judge utoljára körbenézett, majd megköszönte, hogy megtiszteltük figyelmünkkel. Még órákig hallgattuk volna. Őszinte, változatos, humoros, és tartalmas előadás volt. A teremből kifelé menet pedig egyenként elköszöntünk és kezet fogtunk a Fehér Ház egykori beszédírójával.
Tóth Krisztina írása
2014.09.23.
