Most megjelent könyvében az intézményekbe vetett bizalom és a gazdaságpolitikai döntéshozatal kapcsolatát kutatja. Hogyan talált erre a témára? Miért fontos ennek vizsgálata? Mire jutott kutatásaiban?

Korábban a doktori disszertációmban a költségvetési hiány okait kutattam. A szakirodalom többféle elméletet tartalmaz arra vonatkozóan miért lesz magas a költségvetési hiány. A tankönyvek általában a gazdasági ciklusokhoz kötik, a ciklus felívelő szakaszában többlet van, csökkenőben pedig hiány. Az empirikus tapasztalatok alapján azonban az látható, hogy másnak is közre kell játszania, mivel vannak olyan országok, ahol a ciklus felívelő szakaszában is hiány van, ilyen például Magyarország.

A magas költségvetési hiány egy másik elmélete politikai indokokat fogalmaz meg. Eszerint a politikusok rövidtávon gondolkoznak és az újraválasztásuk érdekében túlköltekeznek. Ezt az állítást jól alátámasztja Magyarország, ahol a választáskor megnövekszik a költségvetési hiány. Azonban ez a magyarázat sem teljesen kielégítő, mert több országban sikerült ezt leküzdeni.

Így jutottam el az intézményi elmélethez, amely szerint az, hogy milyenek a költségvetési szabályok nagyban befolyásolja a hiány mértékét, az intézmények tehát képesek a politikusok opportunista magatartását korlátozni. Ezt az állítást el is fogadtam, viszont felmerült bennem, hogyha az intézmények megoldást jelentenek, akkor miért nem vezetik be őket azokban az országokban, ahol erre szükség lenne.

Magyarország és Svédország esetét vizsgálva jutottam el arra az elméletre, hogy az államba vetett bizalom kritikusan befolyásolja a döntéshozók hajlandóságát arra, hogy szabályok révén korlátozzák a saját mozgásterüket. Ahol az állampolgárok azt látják, hogy a politikusok nem a közérdeket, hanem csupán a saját javukat szolgálják, ott hosszú-távú ígéreteik nem hitelesek, szavazatokat csak rövid távú populista ígéretekkel lehet szerezni. Ehhez viszont mozgástérre van szükségük, azaz a költségvetési szabályok szigorítása jelentős elutasításba ütközik. A populista politika és a bizalmatlanság pedig könnyen egy öngerjesztő folyamattá válik: a populista politika gyengíti a gazdasági teljesítményt, ami pedig tovább növeli a bizalmatlanságot. Tehát a bizalom azért nagyon fontos tényező, mert nélküle lerövidül mind az egyének mind a politikusok döntési horizontja. Jól illusztrálja ezt Magyarország, ahol a felmérések szerint az emberek több mint 50%-a gondolja úgy, hogy nem éri meg hosszú-távra tervezni és egyik napról a másikra él.

A bizalmatlanság egy további káros következménye a szabályokhoz való viszony. Ha az állampolgárok azt látják, hogy a politikusok korruptak, megszegik a szabályokat, ez nyilván arra ösztönzi őket, hogy ők is így tegyenek. A szabálykerülés tehát mind az állami vezetőkben, mind az állampolgárok körében normává válik. Magyarországon az emberek 80%-as gondolja úgy, hogy meg kell szegni a szabályokat ahhoz, hogy valaki sikeres legyen. Emiatt az intézmények elvesztik a várakozásokat stabilizáló funkciójukat és a rövid-távú szemlélet felerősödik a társadalomban.

Könyvében az euró válság és az intézményi bizalom kapcsolatával foglalkozik. Mire jutott, hogyan valósul ez meg?

Míg a disszertációmban Magyarországot és Svédországot, mint két szélsőséges példát hasonlította össze, a könyvemben már az Európai Unió régi és az újonnan csatlakozott tagállamait kívántam egybevetni. Kutatásaimban érdekes dolgokat találtam, az EU régi tagállamaiban az intézményi bizalom révén jól magyarázható a költségvetési politika. Azt láttam, hogy ahol magas a bizalom, ott magas az elkötelezettség a kiegyensúlyozott költségvetés mellett és ez megjelenik a konszolidáció módszerében is. Ahol magas a bizalom, ott hiteles ígéret, hogy a kiadás-csökkentéssel járó kiigazítás hosszú távon előnyökkel jár, míg ahol nem bíznak az államban, ott elsősorban az adók növelésére koncentrálnak. Emellett a régi tagállamokban a déli, eladósodott országok jelentős megtakarítást értek el a kamatok csökkenésre révén is, de ezt a megtakarítást a kiadásaik növelésére fordították.

A tíz újonnan csatlakozott kelet-európai ország abban közös, hogy az állam iránti bizalmatlanság az uralkodó. Még a legnagyobb bizalommal rendelkező Szlovéniában is csak az emberek 48%-a mondja, hogy elégedett a demokrácia minőségével. A többség tehát minden országban bizalmatlan az állammal szemben, viszont ellentétben a régi tagállamokkal, ez több ok miatt nem jelenik meg a költségvetési hiányban. Magyarországon igen, de ez egy külön történet. Azt találtam, hogy ahol nem a költségvetési hiányban jelenik meg a bizalmatlanság, ott a hitelezés elfutását lehet tapasztalni, azaz átváltás van a magánhitelezés és a költségvetési túlköltekezés között. A balti országokban például a magánhitelezés futott túl, azaz ott ez a mód szolgálta a rövid-távú szemlélet érvényre jutását. Magyarország ez kirívó a régióban, mivel mind az állam, mind a háztartások eladósodtak, azaz egy szélsőséges illusztrációja az elméletnek.

Említette, hogy vannak kivételek ahol kicsi bizalom mellett sem valósult meg a populista gazdaságpolitika. Melyek ezek?

Igen, így van, ez szintén egy érdekes kérdés. A most megjelent könyvem úgy épül fel, hogy az elméleti fejezetet három empirikus fejezet követi, melyekben az adott országcsoport általános elemzését két országtanulmány követi. Az első a nyugat-európai országokat vizsgálja, itt két ellentétes esetet, Svédországot hasonlítom össze Portugáliával az elmélet illusztrálásához. A második rész az újonnan csatlakozott országokról szól, itt Magyarországot vetem össze Szlovákiával, mivel hasonlóan bizalmatlan környezetben Szlovákia képes volt a távlatos gazdaságpolitikai reformokra. A harmadik fejezet a válság tapasztalatait elemzi a két csoportban, és két kivételt, Írországot és Lengyelországot vizsgálom mélyebben mivel az elmélet látszólag nem illik rájuk. A kivételek kapcsán az elmélet peremfeltételeit próbáltam meghatározni.  

Régiónkban Szlovákia és Lengyelország tekinthető kivételnek, mivel ezek a bizalmatlanság ellenére fegyelmezett gazdaságpolitikát folytattak. A szlovák eset kvázi szerencsés véletlenek egybeesése, mivel Meciar után hihetetlen nagy igény volt a váltásra, és ez az igény egybeesett a nemzetközi pénzügyekben az ún. aranykorral amikor bőséges volt a likviditás. Szintén szerencsés volt, hogy Dzurinda személyében olyan vezetés került hatalomra, amely elkötelezett volt a piaci reformok mellett. Ezeknek a reformoknak a hatásai máig tartanak, és ezeknek köszönheti Szlovákia, hogy viszonylag jól vészelte át a válságot.

Lengyelországban pedig az volt a sajátosság, hogy amíg a hitelezés mindenhol máshol elfutott, náluk épp visszaesés volt az orosz válság miatt, azaz alacsony volt a hitelkereslet. Emellett a szabályozás megnehezítette a jelzáloghitelek érvényesítését - gyakorlatilag a volt szovjet tagállami szinten volt a kikényszerítés lehetősége – és emiatt a hitelezés kockázatai magasabbak voltak, mint máshol. A harmadik tényező az volt, hogy a lengyel jegybank akkori elnöke, Leszek Balczerowicz nem foglalkozott az aktuális divatirányzatokkal, és nem engedte, hogy a hitelek nagymértékben elszabaduljanak. Így Lengyelország egy egészen más helyzetben volt, amikor kitört válság.

A két ország példája azt mutatja, hogy lehetséges kilépni a bizalmatlanság és populizmus öngerjesztő köreiből amennyiben a vezetők képesek a távlatos döntéshozatalt felvállalni. Amint ezek sikerei nyilvánvalóvá válnak, a bizalom növekedni kezd, azaz egyre kevésbé szükséges a rövid-távú ígérgetés a hatalom megtartásához. 

Lehet-e mondani Magyarországra, hogy történelmi múltja miatt egyedi helyzetben van az állami iránti bizalom kérdésében?

Igen, nekünk van néhány sajátos örökségünk: ez volt a legvidámabb barakk. Amíg más volt szocialista országokban senki nem sírja vissza a szocializmust, addig nálunk a Kádár rendszer iránt viszonylag nagy a nosztalgia. Az állampolgárok az államtól magas jóléti juttatásokat várnak és ennek fejében hajlandóak sok mindent elnézni a politikusoknak. A Kádár-rendszerben a második gazdaság kapcsán a bürokrácia és az állampolgárok összejátszása volt jellemző a szabályok kikerülése kapcsán. Így kialakult egy olyan helyzet, amikor a szabályokat senki nem veszi komolyan, sem a politikusok, sem az állampolgárok. A rendszerváltás és a privatizáció során tapasztalt korrupció is ezt erősítette, ennek legnyilvánvalóbb megjelenési formája az adókerülés elterjedtsége. Az Európai Unióhoz való csatlakozás sok mindent megváltoztatott. Kiépültek azok az intézmények, amelyek a demokrácia és kapitalizmus szempontjából fontosak. Az eladósodás miatt a privatizáció a külföldi tőke bevonására épült, és a külföldi cégek elvárásainak meg kell felelni. A magyar elit sajátossága viszont, hogy ellenérzései vannak azzal kapcsolatban, hogy szabályok révén korlátozzák a mozgásterüket. Bár már 2003 óta számos nemzetközi szervezet figyelmeztetett a költségvetési döntéshozatal gyengeségeire, csak a 2008-as IMF csomag hozta el a szabályok megerősítését. Azt pedig jól lehet látni, hogy a jelenlegi kormány a kétharmados felhatalmazásnak is köszönhetően nem a szabálykövető magatartás mellett kötelezte el magát. Azt gondolom, hogy ez jól illik a történelmi örökség kontextusába.    

Perecz Panna interjúja