A szentmisét követően a Sophianum épület dékáni irodájában gyűltek össze a Tanár Úr egykori tanítványai, barátai és kollégái egy meghitt megemlékezésre, amely során felidézték közös emlékeiket, valamint Jelenits István atya életének legszebb és leginspirálóbb pillanataira emlékeztek. A kötetlen hangulatú beszélgetés során Prof. Dr. Kovács Ákos intézetvezető, egyetemi tanár, valamint Dr. Hargittay Emil professor emeritus saját írásukat olvasták fel Jelenits István atyára emlékezve, ezzel tisztelegve lelki és szellemi öröksége előtt.
Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Dr. Hargittay Emil professor emeritus írásos A Doktor című visszaemlékezését:
Nem tudom, ki nevezte el így, még az osztályban. Lehet, hogy én, de ez mindegy is. Segítség, orvosság-nyújtó testi-lelki bajban. Egymás között nem mindenki említi így, de jó néhányunknál ez a mai napig is tart. Szerintem ő ezt nem tudja, de most már kiderülhet…
*
Háromszor voltunk együtt evezős túrán: a Dunán kétszer, a Körösön és a Tiszán egyszer. A Dunán egyszer fölfelé evezve, közel a parthoz egy víz alá dőlt hatalmas fán elakadt a nagy kenu. Megemelkedve jobbra-balra, előre-hátra billegett az erős sodrásban. Talán kilencen-tízen lehettünk, s valami páni félelem lett úrrá rajtunk. „Ne mozduljanak!" – kiáltotta, hátulról előre osont középre, ahol a fatörzs volt. Lélegzetvisszafojtva vártuk, csomagostul belefordulunk-e a vízbe, s visz az ár, vagy mi lesz? Középre érve kilépett a kenuból, ráállt a víz alatti fatörzsre, s milliméterről milliméterre tolta le a hajót. Megúsztuk…
*
Ezek az egy-egy hetes túrák felejthetetlenek, sőt meghatározóak voltak. Lefelé a Csepel sziget mellett öt csónak összekapaszkodik, ő a középsőben Csoóri-esszét olvas fel. Közben ide-oda hajigálja nekünk a savanyúcukrot. Éles emlékek: a naptól fájdalmas leégésekkel, a szúnyogerdőben való késő esti sátorverésekkel, a titokban a folyóba öntött, az éhség ellenére is ehetetlen mákos tésztával, a Duna-vízből főzött finom teával, a partközeli települések kulturális emlékeinek megtekintésével együtt. A nehéz pecekben gyakran idézte Radnótit: „Fogaid ne mossa panaszszó". Elalvás előtti utolsó kép: gyertyafény mellett breviáriumot olvas. Az első hajnali kép, kikandikálva: sátrában breviáriumot olvas.
*
Osztálykirándulás Sopron körül. Este már indul haza a vonat, közülünk valaki nincs ott. „Eleveszett", ahogy ez előfordulhat. Ő csuklyás, erős viharkabátban, orrán a drótkeret, ilyeneket már akkor sem hordott senki. Gyanús egy alak. Rendőrök, határőrök. Ott kell maradnia. Az osztály hallgatagon, félve és magányosan száll a vonatra. Későn érünk vissza Pestre. Fantáziálások. Másnap reggel fél 8-kor lépek be az osztályba, néhányan már vannak. Ő derűs tekintettel támaszkodik a tanári asztalra, ha jól látom, egy olasz könyvet lapozgat. Később már többen vagyunk, s akkor, még az óra előtt kikérdezi a magyarból feladott memoritert. Mindenki sorra kerül. Csak az „elveszett" gyerek nem, ő ma 10-re érkezik, szülői engedéllyel.
*
Magyarból – félredobva a tankönyvet – gyakran tartott rendhagyó órát: olyan kortárs szerzőkről beszélt, akik a könyvben nem szerepeltek: Pilinszkyről, Nemes Nagy Ágnesről, Mándyról, Csoóriról. Ilyenkor több verset, novellát is felolvasott és szinte teljes pályaképet adott. Később derült ki számomra, ezek revelációk voltak a 60-as évek végén. Megelőlegezett minden szakirodalmat, tankönyvet, a jövőnek beszélt. Ugyanakkor gyakran adatokkal, művekkel egészítette ki a tankönyvben szereplő régebbi szerzők életrajzát, portréját, álláspontot, szemléletmódot fogalmazott meg. Húsz évvel későbbi tankönyvekben fedeztem fel ezeket a mozaikokat: később már más is fontosnak tartotta.
*
1971: nem vesznek fel az egyetemre, pedig magyarból az OKTV-n a 10 között vagyok: nem kell felvételiznem se, mikor a Gólyavárban az írásbeli kezdetkor papírjaim bemutatása után kivonulok, az ott maradók pillantásai szinte ölni tudnának az irígységtől. Arra a szakpárra 12-szeres a túljelentkezés. Mindent megpróbál, beszél ismerőseivel a szakmából, elvisz hozzájuk, bemutat nekik. Segít megfogalmazni a miniszterhez benyújtandó fellebbezési kérelmet. Szeptember elején már egy hete nyomdaipari tanuló vagyok, kék köpenyben. Délelőtt jön a papír: mégis fölvettek. Délután a behívó 11 hónapra Hódmezővásárhelyre, 2 nap múlva, reggel 8-ra. Csoporttársaim az egyetemen kevesebb felvételi pontot értek el, mint én. Ez nem is fontos, de az igen, hogy az órákon többször is úgy érzem, visszalépés az ő óráihoz képest.
*
80-as évek eleje: tudomásom szerint az első meghívása a pesti egyetemre. Nem hivatalos, nincs is plakátozva. Egy kis szemináriumi szobában zajlik. Úgy érzem, mintha titok venne körül. Egy régi magyaros speckoll oktatója hívta meg, tanársegédként magam is beülök. Szent Ágostonról beszél, azzal kezdi, hogy számára ez egy régi szerelem. Ahogy beszél, nézem a csöndes, ámuló arcokat. Később már plakát hirdeti, egy másik alkalom, a Latin Tanszék nagyelőadója, lépcsőzetes padsorokkal, akkoriban a legnagyobb tanterem a Karon. Este hat óra, alig lehet bejutni, a teremajtó nyitva, a dobogón is ücsörögnek körülötte. Pilinszkyről beszél. Líra és próza elválaszthatatlanul összefügg. A különböző műfajok értelmezik egymást, ezért a műveket tárgymutatóval kell kiadni. Sokáig tart a megragadó előadás, a kérdések nem akarnak szűnni. Ez egyetem.
*
A 90-es évek eleje. Mellette ülök az Országos Köznevelési Tanács ülésén. Arcán visszavonhatatlannak látszó fáradtság. Egy idő múlva szemei lehunyva. Nyilván három iskola újraalapítása közt van éppen. Azt gondolom, alszik, pedig most kellene erősíteni. Több ellentétes álláspont. Néhány perc múlva hosszú, átélt hozzászólás az ideális iskoláról. Hazafelé a minisztériumból a 2-es villamoson. Koldulva tör át a tömegen valaki, motyogva nyújtja a markát. Ő előveszi pénztárcáját. Én nem szoktam adni, de akkor én is adok.
*
Megalakul az Esztétika Tanszék. Ezt megelőzi egy hármasban tett látogatás nála. Nagy a tét: tudjuk, ha nem vállalja, baj van. Bizonyos tudományterületekre nem tudunk oktatót szerezni. Akik lennének, még túl fiatalok, a szakmában ismeretlenek. Nehezen áll rá. Sok a dolga. Szabódik, de látszik, hogy tetszik neki a dolog. Az utolsó kiskapu: még meg kell kérdeznie a rendben. Így jövünk el, kétség s remény között.
Az esztétikai bevezetés hallgatására a magyar szakosok is kreditet kapnak. Sík Sándor nevének hallatán felcsillan a szemük.
*
Osztálytalálkozó 2006-ban. Együtt az osztály, eltelik negyed óra, ő sehol. Ilyen még nem volt. Nővére teljes aggodalomban a Mikszáth téri folyósón. Megtudjuk, hogy már délelőtt kezdődött. Aztán hívják egyikünket, ő orvos. Vesegörcs. Fél óra múlva megérkezik a mentő, kap valami fájdalomcsillapítót, de maradhat, nem kell velük mennie. Vagy nem akar menni, ezt nem tudom. Kis idő múlva megjelenik a földszinti betegszoba ajtajában, s azt mondja, menjünk a kápolnába, kezdődik a mise. Nővére épp nincs ott, s ő mindjárt gyors léptekkel indul, aztán a hangját meghallva már szalad is, menekül. Alig érjük utol. A beszéd tartalmas, nekünk szóló. A mise után a régi szakköri teremben már látszik, hogy a fájdalom ismét erősödik. A találkozó nem maradt el.
Anselmianum, magyaros könyvtár az üres folyosó túlsó végén. A folyosó másik végéről, a szobám ajtajából pillantok oda, véletlenül. Odaér a könyvtár ajtajához. Pillanatra megáll. Mielőtt belépne, leveszi sapkáját.
*
Talán tíz éve mondta róla az egyik főpap egy beszélgetésben, mikor rá terelődött a szó, hogy ő „egy TV-sztár". Valóban az.
*
Néhány éve kapott egy igen magas állami kitüntetést. Magyarázza az osztálytalálkozón: tévedésből kapta. Most jelenik meg az életműsorozata, s azt hiszik, hogy azt mind most írta.
*
Egyszer azt mondta, időnként azért kérdez engem egyetemi dolgokról, mert megmondom, ami van és nem másról beszélek. Igyekszem. Sok éve már nemigen keressük egymást. Mintha tudnánk: két-három havonta úgyis összefutunk valahol. És ez így is történik. Mindig az az érzésem ilyenkor, úgy tudjuk folytatni az akár csak néhány szavas párbeszédet, mintha egy előző esti hosszú beszélgetés után váltunk volna el. És ez már így is marad. Mindörökké.
A végső búcsúztatásra 2024. október 15-én, kedden, 13 órakor került sor a Fiumei Úti Nemzeti Sírkertben, a 44-es parcellánál. Szerettei és barátai ekkor kísérték utolsó útjára Dr. Jelenits Istvánt, a Pázmány BTK nyugalmazott egyetemi tanárát, irodalomtudóst, teológust és piarista szerzetest, aki generációk tanára és lelki vezetője volt.
Az alábbi linkekre kattintva olvashatják a Magyar Kurír beszámolóit Dr. Jelenits Isván atya temetéséről:
