– Pekingbe járt középiskolába, és ott kezdte el a jogi egyetemet is. Hogyan jutott ki Kínába, és mennyire volt nehéz megszokni az ottani kultúrát?
– Édesanyám is Kína-kutató volt, aki egy diplomáciai megbízatás miatt családostul utazhatott Kelet-Ázsiába. Egyszer csak bejelentették a szüleim, hogy négy évre Kínába költözünk, ami azért kisebb sokk volt, hiszen 17 évesen nem rajongtam úgy az országért, mint édesanyám. Elsőre megdöbbentőek voltak az ország méretei, hiszen minden épület és távolság is sokkal nagyobb, mint ahogy azt itthon megszoktam, és Peking nagyon zsúfolt város. Nem is beszélve arról, hogy milyen hihetetlen gyorsan fejlődő ország. 1992–1996 között éltem ott, a kínai gazdasági csoda második felpörgése idején. A négy évet leginkább ez a csodálkozás jellemezte, hiszen a szemem előtt zajlott a történelem. Mikor végül hazajöttem, épp az terelt a jelenlegi pályámra, hogy frusztrált: miközben ennyire fontos események és fejlődés zajlik a világ másik felén, addig erről Magyarországon és a nyugati világban szinte semmit nem tudnak az emberek. Elképesztően felszínes ismeretekkel rendelkezett a társadalmunk Kínáról.

– Mikor kiment, nem rajongott Kínáért, mennyire volt nehéz a Pekingben a beilleszkedés, a nyelvtanulás?
– Egy kínai iskolában kezdtem tanulni, de akkoriban még más rendszer volt. Egyetlen olyan középiskola létezett Pekingben, ahol külföldi diákok is tanulhattak. Őket azonban teljesen elkülönítették a kínai gyerekektől. Nem vegyültünk. Külön osztályban tanultak a külföldiek, és hiába volt a nyelv és a tananyag is kínai, tulajdonképpen nemzetközi osztályba jártam. Indonéziából, Koreából, Amerikából és Afrikából és a világ minden tájáról érkező diákokkal tanultunk együtt. A beilleszkedés éppen azért nem volt nehéz, mert ez a helyzet tulajdonképpen mindenkinek új volt. Leginkább érdekesnek mondanám azt a néhány évet, hiszen abszolút multikulturális környezet volt, amelyből furcsa módon éppen a kínaiak hiányoztak.

– Mi volt ennek az elkülönítésnek az oka?
– Konkrétumokat nem tudok, de feltételezem, hogy ez a régi, világtól elzárkózó kínai rendszer egyik maradványa volt. Valószínűleg nem akarták, hogy a kínai gyerekek rossz példát lássanak az európaiaktól, vagy lehúzza az osztály színvonalát egy külső diák, akinek annyira nem megy jól a nyelv. A politikai okokat sem zárnám ki, hiszen még a 80-as években is gyanúsnak számítottak a külföldiek az országban, én pedig a 90-es évek elején tanultam ott, ami azért annyira nem távoli. Mára más a helyzet, vannak vegyes osztályok is.

– Beszélte már valamennyire a kínai nyelvet, mikor kiutazott, vagy teljes egészében kint kellett azt is megtanulnia?
– Egyetlen szót sem beszéltem kínaiul, ezért az iskolában az első fél évben csak nyelvi óráim voltak. Így mielőtt a normál tanterv szerint oktattak volna, a nyelvet kellett elsajátítanom. Ez elég intenzív időszak volt, hiszen heti öt napon keresztül csak azt tanultam, hogyan kommunikáljak. Azt hiszem, már akkor csodáltam a kínai nyelvet, hiszen annyira más, mint a magyar. Lenyűgöző a gazdagsága. Bonyolultnak nem mondanám, hiszen a nyelvtana elképesztően egyszerű, de az írás sokkal nehezebb, mint a latin betűs nyelvek esetében, 2-3000 írásjelet kell begyakorolni, és a beszédnek is vannak trükkjei. Nem mindegy, hogy egy szót milyen dallammal ejtenek ki. Ugyanaz a szó más dallammal mást jelent, így az, akinek nincs zenei hallása, kifejezetten nehéz helyzetben van, ha kínait kell tanulnia. Számomra óriási intellektuális élmény volt azt megtapasztalni, hogy egy másik nyelvet beszélő társadalomban mennyire különbözően gondolkodnak az emberek, mint ahogy azt én Magyarországon megszoktam.

– Mikor végül hazajött, mégis a kint megkezdett jogi tanulmányokat folytatta, 1996-tól a PPKE Jog- és Államtudományi Karán három szemesztert végzett. Mikor határozta el, hogy édesanyját követve Ön is Kína-kutató lesz?
– Itthon annyit tudtam, hogy Kínával szeretnék foglalkozni, de még nem körvonalazódott, hogy pontosan hogyan és hol. A Pázmány jogi kara mellett 1996-ban felvételiztem az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának kínai szakára is, ami akkor még csak ott létezett. Leginkább azért jelentkeztem, hogy ne vigyenek el katonának, és mivel a felvételi oda a kínai nyelvből volt, ami akkor nekem már jól ment, tudtam, hogy fel fognak venni. Végül mindkét egyetemre felvettek, el is kezdtem őket, de a jogot nem fejeztem be, végleg elköteleződtem a kínai kultúra kutatása felé. Érdekes volt, hogy akkor azt szisztematikusan, tudományként tanultuk az egyetemen.

– Akkor már megfordult a fejében, hogy oktató szeretne lenni, vagy ilyen ambíciói még nem voltak?
– Egy év után már tudtam, bár a véletlen is hozzájárult. Szépen lassan épültem be a rendszerbe, mikor másodéves egyetemista voltam, meghívtak a Külkereskedelmi Főiskolára, hogy tanítsak kínai nyelvet. Ott kezdtem el az oktatói pályámat, miközben még egyetemista voltam. Akkor megszerettem a tanítást, idővel az ELTE-n is rám bíztak nem kínai szakosoknak tartandó nyelvórákat. Így szép lassan egyre jobban élveztem az oktatást, és idővel egyértelmű volt, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, és a diplomázás után is a tanszéken maradok, ahol akkor már készítették nekem a helyet.

– A Távol-keleti Nyelvi és Kommunikációs Intézetben megbízott előadóként kínai üzleti és sajtónyelvet tanított. Miben különbözik e kettő?
– A nyelvben alapvetően a szavak mások, a magyar mindennapi nyelvezet, illetve az üzleti és sajtónyelvben használt között szerintem nagyobb különbség van, mint a kínai esetében. Persze speciális szókészletet használnak, amit meg kell tanulni, de a nyelv alapvetően ugyanaz. A viselkedéskultúra ugyanakkor egészen más.

– Idestova 10 éve tanít a Pázmányon. Kezdetben a Nemzetközi Tanulmányok Központjának megbízott előadójaként kínai kultúrát és kínai nyelvet oktatott, majd 2014-től a Kínai Tanszék tanszékvezetője. Miért tartja különlegesnek az intézményt?
– Azért jöttem át az ELTE-ről a Pázmányra, mert egyfajta nyitottságot láttam a vezetőkben, akik hajlandóak voltak pénzt és energiát áldozni arra, hogy a Pázmány a modern kelet-ázsiai tanulmányok központja legyen Magyarországon. Mikor ide jöttem, lehetőséget kaptam arra, hogy kutatócsoportot alakítsak, és mikor már olyan sok hallgató volt, hogy emelni kellett a tanárok létszámát, akkor különösebb probléma nélkül felvehettem fiatal oktatókat. Így egyre bővült a tanszék. Tisztában voltam vele, hogy a vezetőségnek van egyfajta elképzelése arról, hogy milyennek szeretnék látni a tanszéket, és ez nagyon szimpatikus volt. Tudatos munkával végül sikerült elérni, hogy alig néhány év alatt mi lettünk a modern kelet-ázsiai tanulmányok egyik fontos központja az országban. Konferenciákat szervezünk, könyveket adunk ki, és hallgatóink többsége kiutazhat Kínába tanulni. A Pázmány azért is különleges, mert sokkal családiasabb a légkör, mint a nagy állami egyetemeken, így közvetlenebb a hallgató-oktató kapcsolat is. Ettől egészen más a hangulat, és ennek a szakmai munkára is kihatása van. A másik dolog, amiért különlegesek vagyunk, hogy elsősorban a modern kínai és kelet-ázsiai tanulmányokra koncentrálunk, ez eddig nem létezett a régióban. A diákok is nagyon szeretik, egyre többen jelentkeznek hozzánk.

– Melyik a legkedvesebb egyetemen tanított kurzusa?
– Azt hiszem a XX. századi kínai történelmet oktató kurzust említeném, ez áll a legközelebb a szívemhez, hiszen ekkor már majdhogynem a mai Kínával kell foglalkozni. A szűk kutatási területem az ókori kínai büntetőjog, de ezt nem tanítom, még nincs ilyen kurzus a tanegység listában, persze azért történelem és egyéb órákon, ha lehetőségem van, kitérek rá.

Az interjút készítette: Kuslits Szonja