A történész tulajdonképpen rejtvények megoldásával foglalkozik, ezért élete folyamatos szórakozás - mondja. Örül, hogy kutatói tevékenységét a hadtörténet tudományának fénykorában végezheti. Egyik kedvenc csatája Galambóc ostroma, amelynek történetéből kirajzolódik, hogy Zsigmond király tulajdonképpen pozitívabb személyiség, mint azt sokáig gondolták. Dolgozott könyvtárosként az Országos Széchenyi Könyvtárban, tanított az ELTE-n és a CEU-n. Veszprémy Lászlóval, a Hadtörténeti Intézet igazgatójával, a Pázmány Medievisztika Tanszékének vezetőjével beszélgetünk.  

Ön történelem, latin, könyvtár szakon végzett. Sokféle dolgot választhatott volna. Miért éppen középkorász lett?
A középkori latinság és latin írástörténet egyik legnagyobb hazai kutatója, Mezey László, édesapám osztálytársa, barátja volt. Bejártam az Eötvös kollégiumba az ő óráira és nagy érdeklődés, kíváncsiság alakult ki bennem a középkor iránt. Ugyanakkor nem tagadom, hogy gyakorlati szempontokat is mérlegeltem: a kommunizmus alatt a középkor békésebb kutatási terület volt, amelyen polgári származással is el lehetett indítani egy karriert. A ’70-es, ’80-as években nem tudtuk, hogy rendszerváltás lesz, nem tudtuk, hogy újra lesznek egyházi egyetemek, sok mindent nem láttunk előre.
Latin szakosként viszont kötődtem a latin kultúrához, írásbeliséghez, vonzódtam a kéziratokhoz, kódexekhez, így azután a könyvnyomtatás, azaz a 15. század előtti időszak érdekelt a legjobban. Azon belül pedig a magyar történelem. És furcsa módon úgy érzem, ahogy öregszem, egyre több megválaszolatlan kérdéssel kerülök szembe.

Mire gondol? Mondana példát?  
Szó lehet például kódexek eredetéről, királyok megítéléséről, csaták helyszínének megállapításáról, a történetüket leíró művek valóság tartalmáról.

Amikor egy forrással dolgozik, mennyire van szüksége a saját szubjektumára? El lehet-e objektíven dönteni, hogy mi és hogyan történt?
Kérdésével éppen a hadtörténeti kutatások lényegére világít rá. Arra, hogy egy forrást miként tudunk szembesíteni a korabeli valósággal, a korabeli olvasók tudásával, érdeklődésével, majd az évszázadok során megjelenő újabb és újabb használók és értelmezők szemével nézni, ezután a sajátunkkal, és mindezt összevetni a feltételezett valósággal.
Egy forrás megközelítése, értelmezése az objektív háttér felderítésén és megértésén alapszik, de sosem lehet mentes a szubjektivitástól.

Nyilván a szemtanú, a korabeli krónikás is szubjektív.
Igen, és éppen ezért a modern historiográfiában van egy szerintem végletesen gondolkodó irányzat, amely minden létező forrás valóságtartalmát megkérdőjelezi. Én azonban úgy gondolom, hogy minden forrás tartalmazza a korabeli valóság kisebb-nagyobb szeletét, és célunk éppen az, hogy ezt a valóság magvat körüljárjuk, valószínűségének mértékét megállapítsuk, és a mai olvasók számára hozzáférhetővé tegyük.   

Ön hadtörténésznek mondja magát?
Igen. Az élet véletlenül úgy hozta, hogy életem jelentős részét középkori hadtörténeti kérdések megválaszolásával töltöttem. A hadtörténet írás viszonylag fiatal területe a történettudománynak, és én részese lehettem a kibontakozásának, felvirágozásának. Míg az ’50-es, ’60-as években egész Európában elvétve jelent meg egy-egy hadtörténeti témájú könyv, addig manapság itthon is és külföldön is évente több tucat ilyen lát napvilágot, és a területnek sok folyóirata is van.  

Mivel magyarázható ez a népszerűség?
A kiegyezés után megszülető magyar tudományosságnak is egyik fontos első lépése volt, hogy megpróbálta megteremteni az önálló magyar hadtörténetet. A hadtörténet ugyanis egész Európában a nemzettudat részévé vált.
Bizonyára maga a 2. világháború is szerepet játszott abban, hogy fejlődése a múlt század közepétől ekkora lendületet vett, de más okok is voltak: a modern történetírás újra definiálása, kritikai megközelítése, az egyetemi képzés és a doktori iskolák tömegessé válása, mind-mind új nézőpontokat generáltak. Másfelől, a 16. századtól kezdve Európa-szerte a hadsereg termelte a legtöbb iratot. Az irattárakban a kutatók olyan iratok folyómétereinek tucatjait lelték és lelik fel, amelyekkel évszázadokon át alig-alig foglalkozott valaki. Az új digitális technikák, új módszertani megközelítések a hozzáférést, a feldolgozást nagyon megkönnyítették.
Gondolja csak el: Angliában a kormányzati kiadásokat már a 12. századtól kezdve pontosan vezették, és például amikor tojást, vagy szalonnát szállítottak Franciaországba a hadseregnek, akkor is mindent darabszámra pontosan feljegyeztek. Ezek a dokumentumok a mai napig megtalálhatók. Az aprólékos kincstári elszámolásnak ez a technikája a 15 századtól kezdve meghonosodott a nagy európai hadseregeknél is. Szóval milliószámra vannak adatlapok, logisztikai kimutatások, veszteségekről szóló adatok. Meg kellett tanulnunk mit kezdünk ezekkel. Hogyan lehet bennük a rendszert felfedezni, kialakítani, hogyan lehet az elemzéseket elvégezni, majd ezekből releváns gazdaságtörténeti, társadalomtörténeti, hadtörténeti következtetéseket megfogalmazni.

Azt mondta véletlenül lett hadtörténész. Mi volt az a véletlen, ami erre inspirálta?
Sok-sok évvel ezelőtt történt. Az Országos Széchenyi Könyvtárban dolgoztam, amikor egy nap a hatos villamoson összefutottam régi kollégámmal, Szakály Sándorral, aki megkérdezte, hogy nincs-e kedvem átmenni a Hadtörténeti Intézetbe. Van ott egy szabad hely. És mivel mindig vállalkozó kedvű voltam, akkor is igent mondtam.  

Mit tart a legnagyobb szakmai teljesítményének?
Nehéz ezt megmondani, de nagyon büszke vagyok arra, hogy bizonyos kéziratokkal kapcsolatban számos igen fontos résztanulmányom született. Például Anonymus Gesta Hungarorum című művének egyetlen kéziratos példánya létezik a Széchenyi Könyvtárban. Furcsa módon, miközben kutatók tucatjai foglalkoztak ezzel a kézirattal, pontos datálását sosem végezték el. Kézirat párhuzamok alapján meglehetősen nagy pontossággal sikerült megtalálnom a kézirat keletkezésének idejét, amire kétségtelenül büszke vagyok.

Van kedvenc csatája? Amúgy egy hadtörténész csatákban gondolkodik? 
Nem feltétlenül. A csaták története kissé elavult megközelítés. Sokkal inkább gondolkodunk például a hadseregek összetételében, vagy a technikai újítások adaptálásában. A csaták azonban - részben a közvélemény nyomására, érdeklődésére, részben az évforduló centrikusság miatt - meghatározó jellegűek maradnak. Ennek jegyében például a Muhi csata 777. évfordulóját kerek évfordulónak tekintettük, és megünneplésére tavaly konferenciát rendeztünk.
Természetesen vannak kedvenc ütközeteim, ilyen például Galambóc ostroma. Ezt a csatát azért is kedvelem, mert Zsigmond királynak, aki 1428-ban megpróbálta visszaszerezni az egy évvel korábban török kézre került várat, a magyar történetírásban meglehetősen kedvezőtlen volt a megítélése. Könnyelmű, csapodár, költekező embernek tartották, aki egész életét szórakozással töltötte. A galambóci csata részletei Zsigmond személyiségét más megvilágításba helyezik. Kiderül, hogy az elveiért, katonáiért, hazájáért még az életét is képes kockára tenni. Egy olyan király lép elénk, aki személyében nyújt garanciát a törökökkel kötött fegyverszünet megtartására, és az utolsóként hagyja el a Duna túlpartját, mintegy testével védve a visszahúzódó csapatokat.  A törökök meg is próbálják elfogni és az egyik utolsó hajóval menekül át a Duna magyarországi partszakaszára.
Hasonlóképpen nagyon érdekes Károly Róbert 1330-as veresége Posadánál. A király kis híján a havasalföldi vajda fogságába kerül, mert a Kárpátok hágóin tőrbe csalják, és csak egy szűk kísérettel, roppant kalandos úton tud elmenekülni onnan.

Szóval kedveli a filmbe illő történelmi sztorikat…
Régen elhunyt kollégám, Engel Pál mondta, hogy a történész élete tulajdonképpen egy szórakozás, mert folyamatosan rejtvényeket fejt meg, aztán azokat megpróbálja rendszerré formálni és összefüggéseiben az olvasók elé tárni.
Én is évtizedek óta remekül szórakozom, és közben sikerült a kutatás, az oktatás, valamint a társadalmi érdeklődés számára hasznos dolgokat megírnom.

Most min dolgozik?
Az OTKA keretében akadémiai kutatócsoportok és több egyetem – Pázmány, ELTE, CEU – régészeinek, történészeinek, filológusainak részvételével egy évvel ezelőtt indult egy nagy „tatárjárás projekt”, amelyben én képviselem a Pázmányt. Fontos kérdésekre remélünk az eddigieknél pontosabb válaszokat. Amikor betörtek a tatárok, elképzelhető lett volna-e másféle, hatékonyabb védekező stratégiai? Valóban olyan nagy pusztítást okoztak-e, mint ahogyan azt a források leírják? Részleteiben hogyan zajlott le a Muhi csata? Milyen mikro térségeken át tudott IV. Béla elmenekülni? Megtaláljuk-e az eddig soha meg nem talált tömegsírokat? Milyen ütemben sikerült az országot újjáépíteni?
Modern technikai eszközöket és természettudományos vizsgálati módszereket is felhasználunk a talajradartól kezdve a Google térképeken át a talajbotanikai vizsgálatokig.
Érdekes például, a mind a mai napig meg nem talált tömegsírok problematikája. Amennyiben a források igazat mondanak, ami igen valószínű, tömegsíroknak lenniük kell. A Sajó és a mellékfolyói az évszázadok folyamán annyira megváltoztatták a medrüket, hogy a krónikák szerint a Muhi csatában kulcsszerepet játszó hidat sem találta még meg senki. Most azonban a régészek azzal biztatnak, hogy igazán új eredményekre lehet jutni a kérdésben. Lelkes fémkereső munkatársaink is vannak, ők találtak például a területen nyílvessző végeket, pecsétgyűrűket.

Az oktatás fontos az ön számára?
Amikor a tanteremben sikerül jó órát tartanom, az számomra majdnem akkora örömöt jelent, mint amikor a levéltárban vagy a könyvtárban teljesen új forrásra bukkanok. Vagy, mint amikor az interneten kutakodva párhuzamos forrásokat találok, és rájövök például arra, hogy egy keresztes háborúkról szóló leírás Zsigmond király kezében is volt, mert amikor Itáliában járt, egy humanista megmutatta neki. A rengeteg elolvasott dolgot, a kutatási eredményeket úgy kell rendszerezni, hogy a diákok megértsék. Ráadásul minél érdekesebben kell előadni. Az oktatásban talán azt a folyamatot szeretem legjobban, amikor a magas szintű tudományt a hallgatók számára is „fogyaszthatóvá” alakítom. Szeretem, amikor a diákok kérdeznek. Gyakran ráéreznek a homályos pontokra, azokra a dolgokra, amelyeket az ember szívesen elmaszatolna.

Szabad idejében, amennyiben egyáltalán létezik ilyen, mit szeret csinálni?
Kertészkedni, kirándulni, utazni. Múzeumokat, műemlékeket megnézni. Középkorászként kedvenceim az érseki kincstárak és a faliképek. 

Az interjút Gimesi Júlia készítette.