Főbb oktatási témái és szűkebb kutatási területe:
Oktatói tevékenységem, hasonlóképpen, mint a kutatói, kétirányú. Ez pedig az egyetemes középkori, illetve a 19. századi művészetet érinti. Érdeklődésem eredetileg a középkori ikonográfia felé fordult (doktori disszertációmat is ebben a tárgyban írtam), amelyhez az utóbbi időben a 19. századi művészet egy sajátos nézőpontú vizsgálata kapcsolódott. Azt kutatom (és tanítom is), hogy milyen kapcsolódási pontjai voltak ekkor a festészetnek és zenének. Ez egy manapság felívelőfélben lévő, interdiszciplináris kutatási ágazat, ami alkalmas arra, hogy kilépjünk saját diszciplínánk keretei közül. Ezek a „határátlépések” mindig is izgattak.
Mi ösztönözte, hogy bekapcsolódjon a tudományos ismeretterjesztésbe?
Eleinte tanszéki feladatként jelentkezett, de messzebbről indítanék. Az a tény, hogy a szenior egyetem szervezői fontosnak tartották, hogy művészettörténeti kurzust is bevezessenek, arról tanúskodik, hogy az idősebb korosztályban nem lankad a vizuális művészetek megismerésére irányuló igény. Ezt erősíti meg a jelentkezők azóta is igen magas száma, ami éles ellentétben áll a művészettörténet szakra jelentkező nappali hallgatók egyre apadó létszámával. Ez a generációs olló egy komplex, és itt nem megválaszolható jelenség része, mely összefüggésben van a – hagyományosan a polgári értékvilághoz tartozó – művészettörténet iránti érdeklődés válságával. Időközben jöttem rá, miután elkezdtem a szenior egyetemen tanítani, hogy az oktató művészettörténész fontos feladatai közé tartozik, hogy a saját szerény eszközeivel fenntartsa és elmélyítse ezt az érdeklődést. Egyfajta értékmentésről van tehát szó, melynek a tudományos ismeretterjesztés az egyik fontos eszköze lehet, akár a nagyszülők generációjának közvetítő szerepén keresztül is. Ha ezzel hozzájárulhatunk az idősebb korosztály „mentális karbantartásához”, az pedig egy olyan bónusz az oktatónak, ami minden tanító-segítő foglalkozás egyik legfontosabb velejárója. Éppen a szenior egyetem sikerén felbuzdulva persze azon is el lehetne gondolkodni, hogyan lehetne szélesíteni az ismeretterjesztést egy korosztálytól független, „open university” irányába.
Az ismeretterjesztő tevékenysége visszahat az egyetemi oktató/kutató munkájára?
Igen, és ez fordítva is igaz. Az a jó, ha létre tud jönni a - különböző szinteken folyó - oktatás és kutatás egysége. Az ismeretterjesztés ennek szerves részét kell, hogy képezze. Egy szenior előadás tulajdonképpen nem sokban különbözik nálam egy BA-s előadástól. Talán annyiban, hogy nem tekintem a jelenségeket magától értetődőnek, ezért a magyarázat alaposabb, s a hangsúlyok is inkább a dolog „élvezeti” értékére kerülnek, kevesebb adattal és névvel. Ez azt is jelenti, hogy a szenior előadásokon szeretek fő művekről beszélni, amelyek talán nagyobb fokú érdeklődést tudnak kiváltani. Szerintem a magas szintű ismeretterjesztés nem valamiféle „lebutításról” szól, hanem a művészettörténeti látásmód közérthetővé tételéről. Ehhez pedig bizonyos alázatra is szükség van. Csakis az tudja jól művelni, aki birtokában van, mégpedig magas szinten, a folyamat egészének. Sokunk számára etalon ebben a tekintetben a nagy művészettörténész, Gombrich A művészet története című összefoglaló műve, amely generációknak adott motivációt ahhoz, hogy megszeresse a művészetet.
Több témát is előadott már a Pázmány Szenior Egyetemen, milyen szempontok szerint választotta ki ezeket?
Egy félév tematikájának összeállítása a tanszék oktatóinak csapatmunkája, ebben mindenki kiveszi a részét. Ezek közül a portré és a tájkép műfajtörténeti kurzusok pattantak ki az én fejemből. Mivel ezek a műfajok végig kísérték a művészet történetét, ezért a lehetőség adva volt, hogy a különböző korszakokban otthon lévő kollégák majd a maguk módján reflektálnak a hívó szóra. De tulajdonképpen mindegyik közösen kitalált kurzusunk így jön létre. Van egy korszakokon átívelő téma vagy probléma, és ebben mindenki szabadon keresi a helyét. A kérdés csak az, hogy a hallgatók fejében vajon összeáll-e (és hogyan) hét-nyolc tanár előadása. Egészen a legutóbbi időkig ez számomra is rejtély volt, mivel saját előadásaimon kívül nem volt tudásom a befogadói folyamat egészéről. Amióta azonban digitálisan is elérhetőek az előadásaink, belehallgattam néhány oktatótársam prezentációjába. Jóleső érzéssel töltött el, hogy a dolog működik, és sokszor egy láthatatlan fonálon, de érintkeznek egymással az előadások. Rálátásom ily módon a párizsi és római virtuális kalandozásainkra van, amelyek nemcsak a pandémia alatti bezártságot enyhítették, hanem talán motivációt is jelentenek a hallgatóságnak a jövőbeli utazásaikhoz. De nemcsak nekik, részben a meghallgatott előadások hatására, a közeljövőben magam is Rómába készülök.
Kapott-e olyan kérdést a szenioroktól, amely meglepte, elgondolkoztatta? Ha igen, mi volt az a kérdés?
Inkább az órák utáni kötetlen eszmecserékre, köszönő szavakra és személyes megjegyzésekre-történetekre emlékszem.
Hogyan alkalmazkodott a szenior hallgatókhoz, hogyan került közös hullámhosszra velük?
Alkalmazkodásra tulajdonképpen nincs szükség, hiszen magam is nemsokára szenior korba lépek. A közös hullámhossz amúgy magától értetődő – ezt a kollégáim is megerősítik – nem kell érte semmit tenni. Ez tulajdonképpen a terembe való belépéskor egyből érezhető, az érdeklődő szemekben, és az azonnali kedves reakciókban. A művészettörténeti kurzus mindig szerda délután van, amikor én már négy tanított órán vagyok túl, vagyis nem éppen a legpihentebben érkezek. Mégis ez a jóleső fogadtatás meg tudja sokszorozni az energiáimat.
Mi okozott örömet Önnek az idősebb emberekkel való találkozásban?
Folytatva az előbb megkezdett gondolatot, az az érzésem néha, hogy a foglalkozásunk egy kicsit hasonlít a színészekéhez. Egy nehezen szavakba önthető kapcsolódás-kölcsönhatás fűzi össze ugyanis az előadót közönségével. Vagyis nekem attól megy jobban, hogy azt érzem, érdemes adnom. (Ennek persze az ellenkezője is igaz, de ezt a szenior egyetemen soha nem tapasztaltam.) Az a kedvességgel vegyes tisztelet pedig, amit sokszor érzek itt (és nem is pontosan értek), számomra egy már elmúlófélben lévő világ lenyomatának hat. A tudást közvetítő ember megbecsülésének jele.
Előadónkról itt érhető el bővebb szakmai információ.
