A hitét, magyarságát, humanizmusát mindig és mindenkor vállaló, rendkívül népszerű szerző életművét áttekintve elmondhatjuk, hogy megújította az embereknek a történelemhez való viszonyát. Lukács a történelmet igyekezett nem szakkifejezésekkel, hanem a hétköznapok nyelvével megeleveníteni. Nem elégedett meg azzal sem, hogy a nyelvet szabatosan és pontosan használta, hanem kifejezetten törekedett ezen túl egy irodalmi nyelvezetre is. Úgy is fogalmazhatnánk: széppróza volt, amin keresztül történelmi igazságokat fogalmazott meg és közvetített. Az angol nyelven papírra vetett gondolataiban az irodalmi nyelvhasználat célja, akárcsak a drámai, itt-ott talán szentimentálisnak tűnő stílusa alapvetően az, hogy a történelmet érezhetővé, átélhetővé tegye.
Mindez nem jelentette nála azt, hogy az oksági összefüggések feltárását, a magyarázatot ne tartotta volna fontosnak: vérbeli pedagógus volt. De művész is volt: a szavakkal, mint ecsetre vitt színekkel festette és árnyalta a múltat. Ilyen volt élőbeszédjében is: nem csak angolságában, de magyar nyelvű beszélgetéseiben vagy előadásaiban is olyan választékosság és elegancia jellemezte utolsó napjaiig, amit bármely mai kortársa megirigyelhetne (magyarul megjelent könyvei népszerűségéhez nagyban hozzájárultak a nagyszerű magyar fordítók is, akik ezeket az ékes angol mondatokat Lukács János anyanyelvére átültették). Kerülte a pongyolaságot, az idegen szavakat, szépen formált és gyakran mellékmondatokkal bővített prózája ettől válik olyan magával ragadóvá. Nyelvi sokszínűség jellemezte.
Otthon volt kedves, második anyanyelve, az angol mellett a magyar irodalomban is – meglepően sokat olvasott, főként két világháború közötti magyar szerzőket (de Márait is forgatta, nem csak Kosztolányit vagy kedves Krúdyját). Franciául és németül is anyanyelvi szinten beszélt és olvasott – előbbi nyelvhez kötődik Alexis de Tocqueville iránti érdeklődése, számos vele foglalkozó írása, illetve történettudományi felfedezése. Werner Heisenberggel pedig a német nyelvnek köszönhetően teremtett kapcsolatot. Lukács a történelmet elbeszélt múltként értelmezte, amelyben a történész sajátos gondolkodása, stílusa, érvelése, erkölcsei meghatározóak. A múlt egésze – sőt, általában annak bármely részlete is – a maga teljességében, a maga valóságában ismeretlen marad számunkra evilágon. Ezért a történész személyét és szemléletét, az általa megformált történelmet értékelhetjük csak.
A történelem, a múlt iránti érdeklődés már amúgy is civilizációs jellemzőnkké vált, így a „történelmi étvágy”, amelynek táplálója nem pusztán a kíváncsiság, hanem az önismeret igénye, átformálja gondolkodásunkat. Képesek vagyunk meglátni – Lukácsnak köszönhetően – a történelmet a legapróbb megfigyelésünkben is – ahogyan ő is tette, amikor akár első felesége utolsó napjairól, akár az általa a legnagyobbnak tartott politikus, Churchill temetéséről, vagy akár egy léha magyar üzletember 1956-os élményeiről írt. Lukács mélységes emberszeretete, amely megingathatatlan katolikus hitére alapult, unos-untalan előtör írásaiból – akárcsak személyes kapcsolatainak megnyilvánulásaiból.
Az emberin túl azonban Lukács látta az istenit is. A történelem értelme és a teológia számára összekapcsolódott: minden, ami az emberek szerint a történelem, egyben az isteni üdvösségre intő akarat története is. A második világháborút és a zsidóüldözéseket, a magyarság veszteségeit átélő fiatalember, aki majd az angolszász világban ereszt gyökereket, az emberi természetet a keresztény tanítás kettősségében látta és értelmezte. Hitlerben érzékelte az ősi gonoszságot, de elismerte ördögi zsenialitását. Nem hitt a kommunizmus sikereiben, az ember átalakíthatatlan természetét vallotta. Meg tudta különböztetni egymástól az előítéleteket és a véleményeket. A tényeket nem tartotta bálványoknak, hiszen őt sokkal jobban érdekelte az emberi gondolkodás története. Sőt, jobban mondva, az a mód, ahogyan egy adott korszak emberei bizonyos kérdésekről gondolkodtak. Ez volt legfontosabb célja.
Minden könyvét az 1966-ban megjelent A történelmi tudat című művének szelleme hatja át, és mindenben ott van ő, a szerző, a történelemben létező ember, aki a történelmet értelmezni és értékelni kívánja. Mindenben ott van a megfoghatón túli megfoghatatlan. Lukács érezte, felfogta, hogy személyes élményei bizonyos esetekben akár valami történelmi jelentőségű eseménynek a részei. Beleérző-képessége pedig lépten-nyomon láttatta az emberi fájdalmakat és bánatokat (még a nemzetiszocializmus ördöge esetében is). Történeti munkáiban mindig az ember, és nem valamiféle konstrukció, vagy absztrakció áll a középpontban (még a „Budapest 1900”-ban is emberek által alkotott közösségről ír, ezeknek az életeknek a kereteiről szól, amikor bemutatja a dinamikusan növekedő világváros tereit, házait). Lukács János mélyen és őszinte szeretettel kötődött a hazájához, nemzetéhez is.
Eltökélt konzervatív világnézete – és itt most nem csak katolicizmusára utalok – konok, büszke, bátor reakcióssá tette. Bizonyítottnak tartotta a felvilágosodás alapvető antropológiai tévedését, de azt is tudta, hogy vannak visszafordíthatatlan folyamatok a történelemben is. Ő egy letűnt kor emberének tartotta, „reménytelenül polgáriként” jellemezte magát. Szeretett élni, hinni, emlékezni. Szerette a szépet és szerette a jelenségek mögött megbúvó összefüggéseket.
S mindenekfelett szerény volt. Magát sosem tartotta rendkívülinek, gondolatait is inkább csak megfontolandónak. Szerette a borokat, a régi tárgyakat, a régi emberek gondolatait, és szerette a világot, amelyben élt. Szerénysége nem akadályozta azonban abban, hogy határozott véleménye legyen emberek tévedéseiről vagy jelenségekről. Ugyanakkor önmagát is sajátos módon igyekezett kívülről látni. Tisztában volt erényeivel és hibáival is, mint egy valódi bölcs. De keresztény bölcs: nem kereste soha a maga hasznát, nem hivalkodott és amit tett, csendben tette. Pedig sokan voltak, akik neki köszönhettek tanácsokat, ajánlásokat, támogatást, a felfedezés élményét – Russel Kirktől a Chestnut Hill-i leányfőiskola diákjain át valamennyi olvasójáig. Minden sikere ellenére önkritikus maradt, és legfontosabb céljának az üdvözülését tekintette.
Magas kort ért meg, hosszú időn át teljes testi, lelki egészségben. Szelleme az utolsó pillanatokig tiszta volt és érdeklődő. „Az öregkor: hajótörés” – írta Isten velem című könyvében. „Lehetne rosszabb is. Egyedül vagyok, és mégsem egyedül. Egy napon vagy egy éjszaka majd meghalok. De emlékezni fognak rám: a feleségem, a gyerekeim, az unokám, a nevelt gyermekeim, a megmaradt barátaim, a csapatom.” Ennél bizony, mérhetetlenül többen emlékeznek rá, és arra a szeretetteljes öregúrra, akit írásaiból megismerni véltek. Alakja most már legendássá nemesedik, mint a jó évjáratú italok, amelyeket olyannyira értékelt és becsült.
Május van, félúton Húsvét és Pünkösd között. A levegőben a virágzó akác illata száll: a Feltámadás illata, az élet illata. Egy korszak véget ért - érezzük, ahogy a szellő magával viszi, mint a budapesti utca porát.
Botos Máté
Tanszékvezető, PPKE BTK Politológia Tanszék
