Főbb oktatási témái a nappali tagozaton és szűkebb kutatási területe
Eredeti szakterületem a reneszánsz angol irodalom, elsősorban Shakespeare, de tanítok modern és kortárs angol irodalmat, populáris és vizuális kultúrát, valamint külföldi hallgatóknak magyar irodalmat és közép-európai filmeket is angol nyelven. Az elmúlt években kutatásaim leginkább a Shakespeare-drámák alapján készült filmadaptációkra irányultak, különösen azokra a közönségfilmekre, amelyek a Shakespeare-drámákat inkább inspirációnak használják, de nem követik szorosan az eredeti szöveget, vagy akár teljesen más környezetbe helyezik a cselekményt, és populáris műfaji filmmé alakítják a forrásul szolgáló drámát.

Mi ösztönözte, hogy az egyetemi képzési kereteken túl bekapcsolódjon a tudományos ismeretterjesztésbe?
Mivel gyerekkorom óta szenvedélyem az olvasás, így az irodalommal és a művészetekkel való foglalkozás nem csupán szakmai szempontból érdekel, hanem szabadidőmet is a legszívesebben könyvekkel vagy filmekkel töltöm. Ezért mindig örömmel beszélgettem barátokkal és ismeretlenekkel is a számomra izgalmas témákról, és látom, hogy milyen sokan érdeklődnek az irodalom iránt, függetlenül attól, hogy mi az eredeti foglalkozásuk. A szenior korosztályt már nem kell olvasóvá nevelni, mint a gyerekeket, viszont a lelkes olvasóknak mindig lehet újabb és újabb könyvet a kezébe adni, és így egy kicsit talán ők is betekintést nyerhetnek abba a világba, ami nekem annyi örömet ad. Ráadásul nagyon hiszek az élethosszig tartó tanulásban – nem feltétlenül a diplomák halmozásában, hanem abban, hogy amíg nyitottak tudunk maradni a körülöttünk levő világra, addig folyamatosan számíthatunk arra, hogy újabb és újabb kincseket fedezünk fel az életben, és soha nem fogunk unatkozni. A szenior korosztállyal pedig ez az ismeretátadás egy kétirányú, kölcsönös folyamat is: közülük már sokan nyugdíjba mentek, felnevelték a gyermekeiket, aktív éveik tapasztalatát átadták az utánuk következőknek, és most újra van egy kis idejük saját magukra, a számukra kedves időtöltésekre, vagy azokra a témákra, amik korábban kimaradtak az életükből. Ezt a hozzáállást én is szeretném tőlük eltanulni – örülnék, ha ilyen lelkesen tudnék majd nyugdíjas koromban is új dolgokkal foglalkozni.

Az ismeretterjesztő tevékenysége visszahat-e az egyetemi oktatói munkájára?
Mindenképpen – nem csupán azáltal, hogy a Szenior Egyetemen tartott előadásokon mindig feltöltődöm, de az is előfordul, hogy itt olyan témákról beszélek, amelyeket korábban nem tanítottam az egyetemen, vagy egészen más összefüggésben kerültek szóba az óráimon, és ilyenkor új szakirodalmi forrásokat keresek, vagy elolvasok, esetleg újra olvasok számomra kevésbé ismert műveket is, ezeket a tapasztalatokat pedig később tudom hasznosítani a tanításban is. Az ismeretterjesztő előadásokat máshogy kell felépíteni, mint egy megszokott egyetemi órát, ahol esetleg egy több féléves kurzus része az adott előadás, amiről a hallgatónak már bőven lehetnek előismeretei, vagy amit számonkérés követ, tehát módszertani szempontból is tudatos felkészülésre késztetnek ezek az alkalmak. Itt nem mondhatom azt, hogy ha nem érti, nézzen utána majd otthon, ez lesz a házifeladat, vagy a vizsgára a beugró teszt – itt az a cél, hogy annyit mondjak el, amit be tud fogadni a hallgatóság itt és most, bár természetesen további olvasnivalót nekik is szoktam ajánlani. De a felkészülésen túl is rendkívül hasznosak a visszajelzések, amiket a szenior hallgatóktól kapok, akár egy-egy mű vagy téma érthetőségével, nehézségével kapcsolatban, és az is fontos jelzés, hogy melyik témákról szeretnének még többet hallani, mi fogja meg a legjobban a hallgatókat – ezek a tapasztalatok sokszor egybevágnak az alapképzésben tanuló fiatalok élményeivel.

Több témát is előadott már a Pázmány Szenior Egyetemen, milyen szempontok szerint választotta ki ezeket?
Mivel az előadásaim mindig egy féléves tematikába illeszkednek, ezért természetesen olyan alkotókat vagy műveket próbálok választani, amelyek az adott témát a lehető legjobban illusztrálják az angolszász irodalomban. De ha lehet, próbálok olyan szerzőkről beszélni, akik komolyabb elméleti háttér nélkül is befogadhatók, de akikről talán még tudunk újdonságot mondani, akik nem csupán szakmai szemmel érdekesek, hanem olvasásra is tudják buzdítani a hallgatókat. Azt tartom a legnagyobb eredménynek, amikor az előadás után odajön egy-egy hallgató, és lelkesen azt mondja, hogy akkor ő ma Shakespeare szonetteket fog olvasni, vagy ki fog venni a könyvtárból egy számára korábban ismeretlen regényt. Mivel angol irodalomról tartok előadást, ezért igyekszem utánajárni, hogy magyarul elérhető-e az adott mű, bár előfordul, hogy magyar fordításban nem létező művek is szóba kerülnek, vagy olyan szakirodalmi forrásokat is használok, amelyek magyarul nem elérhetők, éppen azért, hogy a nehezebben hozzáférhető anyagokról is kapjanak információt az érdeklődők. Az előadásokban próbálok utalni az ismertebb filmfeldolgozásokra is, hiszen sokszor ezek alapján van valami háttérismeretük a hallgatóknak egy-egy témáról, de időnként beszélünk a közkeletű tévhitekről is, amelyek egy-egy alkotóval kapcsolatban a köztudatban élnek, mert egyértelmű, hogy a hallgatóságnak igénye van arra, hogy a felszínes információknál többet tudjanak meg a szerzőkről és műveikről.

Kapott-e olyan kérdést a szenioroktól, amely meglepte, elgondolkoztatta? Ha igen, mi volt az a kérdés?
Bár nagyon jó véleménnyel vagyok a szenior hallgatók általános műveltségéről, így is sokszor meg tudnak lepni a tájékozottságukkal, olvasottságukkal. Kaptam olyan kérdést, amiben számomra meglepő, de nagyon izgalmas és elgondolkodtató párhuzamokra kérdezett rá egy hallgató, amikor az angol irodalmi témákhoz kapcsolódó magyar párhuzamokat vetett fel. Például a járvánnyal foglalkozó félévben Daniel Defoe Londoni pestisről szóló krónikájának tárgyalása után egy kedves hallgató azt kérdezte, van-e a magyar irodalomban Defoe-hoz hasonló alkotó, akinek ugyanilyen meghatározó szerepe volt a regény műfajának meghonosításában. Példaként említette Mikes Kelement, aki ugyan egészen más okokból keverte a fikciót a valósággal a Törökországi levelekben, de számomra is érdekes volt, ahogy a két szerzőnek az irodalmi életben, a regény műfajának kialakulásában betöltött szerepén kellett gondolkoznom, mielőtt válaszolni tudtam a kérdésre, és a jó kérdésből én is sokat tanultam. Az is előfordul, hogy a számomra jól ismert, kanonizált, gyakran tanított műveket olyan személyes nézőpontból közelítik meg, ami miatt a jól bevált, tankönyvi válaszok nem elegendőek, és ilyenkor én is egy kicsit újra felfedezem ezeket a műalkotásokat.

Hogyan alkalmazkodott a szenior hallgatókhoz, hogyan került közös hullámhosszra velük?
Számomra soha nem tűnt nehéznek megtalálni a közös hullámhosszt – remélem, szenior hallgatóink is így érezték, de nekem mindig úgy tűnt, hogy nagyon könnyű párbeszédet kialakítani velük. Ebben talán az is segítségemre volt, hogy szüleim is ebbe a korosztályba tartoznak, és velük, vagy más idősebb családtagjaimmal is szoktunk irodalomról, kultúráról beszélgetni, így ezek az előadások számomra a családi beszélgetéseket is felidézik. Ráadásul szüleim példáján azt is tökéletesen látom, hogy művelt, intelligens emberek nyugdíjas korukban is szeretnek szellemileg frissek, tájékozottak maradni. Lehet, hogy a szenior hallgatók nem rendelkeznek bölcsész végzettséggel, de ettől még nem kell lebutítani a tananyagot számukra, csak esetleg egy kicsivel több háttérinformációra van szükségük, hogy kontextusba tudják helyezni a műveket, viszont sokszor rengeteg olyan információval rendelkeznek, ami az átlagos bölcsész, pláne egy fiatal bölcsészhallgató számára ismeretlen.

Mi okozott örömet Önnek az idősebb emberekkel való találkozásban?
A legnagyobb öröm számomra mindig az a végtelen nyitottság, amivel minden egyes új téma felé fordulnak, érdeklődéssel, komoly élettapasztalattal és gyakran tekintélyt parancsoló általános műveltséggel, de mégis olthatatlan tudásszomjjal. Messziről látszik rajtuk, hogy nem kényszerből vagy kötelességtudatból, hanem a tudás és önképzés öröméért vesznek részt az előadásokon, olyan felkészülten érkeznek az órákra, amit az alapképzésben ritkán tapasztalunk, és a fiatalokat megszégyenítő szellemi frissességgel reagálnak minden újdonságra. Figyelnek, jegyzetelnek, intelligens kérdéseket tesznek fel, utánajárnak a témának, sokszor már az előadás előtt, a cím alapján megkeresik a tárgyalt műveket – egy szóval: álmaink hallgatói! Emellett pedig külön megható számomra az a kedvesség, amivel néha az előadás után személyesen vagy emailen is megköszönik az órát, vagy az a bizalom, amivel megosztanak olyan élményeket, emlékeket, amik számukra az adott témához kapcsolódnak, és ezáltal számomra is személyes találkozás lesz minden ilyen alkalom. Az pedig, hogy sok hallgatót évek óta újra látok a kurzusokon, már önmagában is hatalmas öröm, és a legjobb megerősítés, amit kaphatunk.