Főbb oktatási témái a nappali tagozaton és szűkebb kutatási területe
19. és 20. századi filozófiatörténetet és vallásfilozófiát tanítok, valamint bevezető jellegű kurzusokat tartok, melyek közül talán a Művészet és gondolkodás szeminárium áll hozzám a legközelebb. Kutatóként elsősorban a német idealizmus korszakának, s az azt követő időszaknak a fejleményeivel foglalkozom, kiemelten Schellinggel, Hegellel és a hegelianizmus történetével, továbbá olyan posztidealista szerzőkkel, akik alapjaiban tették kérdésessé az idealista rendszeralkotás jogosultságát. Ez utóbbi felfogás emblematikus képviselője Kierkegaard, akinek filozófiai, teológiai és irodalmi munkássága szintén a kutatói érdeklődésem homlokterében áll.
Mi ösztönözte, hogy az egyetemi képzési kereteken túl bekapcsolódjon a tudományos ismeretterjesztésbe?
Az elsődleges ok meglehetősen prózai. Mivel a Filozófia a kis szakok közé tartozik, a tanszékünk vezetője megkért, hogy a Pázmány Szenior Egyetem képzési keretei között is képviseljem a szakot, abban a reményben, hogy a szenior hallgatók oktatásával a generációk közötti kapcsolatokon keresztül talán sikerül a potenciális hallgatói körünket is megszólítanunk. Az első pillanattól világos volt azonban, hogy a Szenior Egyetemen történő tudományos ismeretterjesztés ennél jóval többet jelent. Mivel e téren még nem rendelkeztem tapasztalattal, voltak kétségeim, hogy a több előadós és gazdag empirikus ismeretanyagot feldolgozó kurzusokhoz szokott hallgatók figyelmét miként lehetséges egyedüli előadóként egy sok tekintetben elvont és sajátos fogalmi gondolkodást igénylő tudományterületre irányítani, ám e kétségek a tényleges és intenzív hallgatói érdeklődés láttán már a kurzus kezdetén szertefoszlottak. Korábban nem tapasztalt élmény volt számomra a szenior hallgatók oktatása, akiknek a kitartó és élénk figyelme mindvégig inspiratív módon hatott rám.
Az ismeretterjesztő tevékenysége visszahat-e az egyetemi oktatói munkájára?
A tudományos ismeretterjesztés és az egyetemi oktatás nyilvánvalóan egységet alkotnak, és kölcsönösen hatnak egymásra. E kölcsönhatás egyik oldala, hogy az ismeretterjesztés során olyan témákkal foglalkozom, sajátos megközelítésben, amelyek a tudományos érdeklődési körömbe tartoznak, a másik pedig, hogy a Pázmány Szenior Egyetemen rendszeresen elhangzó hallgatói kérdések, hozzászólások nyomán az egyetemi oktatásban is felmerülhetnek új szempontok. Minthogy ez volt az első szenior kurzusom, túl sok konkrétumról nem tudok beszámolni, de a hallgatói megjegyzések közül egyet talán kiemelhetek. Miután egy egész órán keresztül magyaráztam Hegel impozáns filozófiai rendszerét, egy hallgató mintegy megnyugtatólag közölte a jelenlévőkkel az óra végi hozzászólásában, hogy „Kierkegaard miszlikre fogja szedni Hegelt”, amivel nem csupán a következő előadás témájára utalt, hanem saját fenntartásaira is. Minthogy itt egy meglehetősen összetett filozófiatörténeti összefüggésről van szó, az észrevétel tudományos hasznosíthatósága kétséges, mindazonáltal nagyon plasztikusan fejezi ki a hallgató közvetlen percepcióját és határozott véleményalkotását erről az érdekfeszítő kérdésről.
Milyen szempontok szerint választotta ki a kurzusa témáját?
Mivel hazánkban 1990 előtt az ismert okokból nem létezhetett akadémiailag legitimált, diszciplináris, az egyetemi oktatás részét képező vallásfilozófia (a „gyanú mesterei” által képviselt egyoldalú és reduktív, a vallási tudat leleplezésére irányuló s széles körben hatást gyakorló valláskritikák épp a vallás meg nem értésének a példái), úgy gondoltam, méltán tarthat számot a szenior generáció érdeklődésére, ha úgyszólván friss szemmel, a legújabb hazai és nemzetközi kutatások fényében áttekintést kínálok a vallásfilozófia történetéről és szisztematikus problémáiról, a diszciplína klasszikusaitól egészen a kortárs szerzőkig. Ebbe természetesen beletartozik a valláskritikák tárgyszerű és kontextusba helyezett áttekintése is – sine ira et studio. Feltevésemet a kurzusra jelentkezett hallgatók létszáma és az oktatást övező hallgatói figyelem és érdeklődés egyaránt megerősítette. A visszajelzések alapján úgy tűnik, hogy a későbbiekben is lenne igény hasonló kurzusokra.
Kapott-e olyan kérdést a szenioroktól, amely meglepte, elgondolkoztatta? Ha igen, mi volt az a kérdés?
Legnagyobb örömömre a hallgatók számos részletkérdésben nem értettek velem egyet, ezzel is mintegy igazolva, hogy milyen széleskörű a disszenzus a filozófiában. Az így kialakult diskurzusok időként messzire vezettek. Kétségtelenül meglepett, amikor „a filozófia a teológia szolgálólánya” közismert, Petrus Damianustól származó skolasztikus elvének a tárgyalásakor ismertettem a Deuteronomium vonatkozó szakaszát (mely egy óizraelita haditörvény részlete, s amelynek allegorikus értelmezése képezte az elv alapját). Az ószövetségi szövegben az izraelita fogságba esett, idegen népből származó nőkkel kapcsolatos házasságkötési eljárás részletei nyomán ugyanis kisebb nőjogi diskurzus bontakozott ki a csoportban, amely legalábbis némileg váratlanul ért, bár feltétlenül színesítette az órát. Egy másik kedves emlékem egy idős hölgy hozzászólása volt, aki emlékezetből és pontosan idézte Martin Buber egyik fontos mondatát az óra egy pontján, amelyre magam nem gondoltam, s amely didaktikailag nagyszerűen alátámasztotta az addig elhangzottakat. Számos kiváló kérdést és észrevételt fogalmaztak meg a félév során a szeniorok, amelyek gazdagították a kurzus egészét.
Hogyan alkalmazkodott a szenior hallgatókhoz, hogyan került közös hullámhosszra velük?
Nem éreztem különösebb kihívásnak a szenior hallgatókhoz való alkalmazkodást; úgy vélem, kezdettől megvolt köztünk az összhang, amely minden oktatáshoz szükséges. A hallgatók közül néhányan elmélyült filozófiai tanulmányokat folytattak korábban, és a kérdéseikből kitűnt, hogy a bölcseleti témák jelenleg is intenzíven foglalkoztatják őket. Tanárként öröm volt a kérdéseikre válaszolni az óra végén, mert sokszor nagyon jól ragadták meg a problémákat és a fontos összefüggéseket. Szeretném hangsúlyozni, hogy a szenior hallgatói csoport egészéről nagyon jó benyomásokat szereztem. Bár a maszkok miatt az órákon csak a tekinteteket láthattam, nem csupán intenzív érdeklődést és figyelmet olvashattam ki belőlük, de – úgyszólván – „a fogalom erőfeszítését” is, vagyis komoly gondolati munkát, amely különösen is tiszteletet ébresztett bennem irántuk.
Mi okozott örömet Önnek az idősebb emberekkel való találkozásban?
A szenior hallgatók körében olyan nyitottságot, érdeklődést és motiváltságot tapasztaltam, ami csak ritkán adatik meg egy tanárnak. Ezt is meghaladta azonban a személyes elfogadás, amit talán szeretetnek is lehet nevezni, s ami igazán sokat jelentett. Mivel nagyon hálás vagyok egykori tanáraimnak, akiktől annak idején sokat tanultam, s akik már szinte kivétel nélkül ehhez a korosztályhoz tartoznak, nagyszerű érzés az oktatómunka során visszaadni valamit e generáció tagjainak abból, amit voltaképpen nekik köszönhetek.
