Menjünk vissza az időben! Mondjuk, úgy 55 évet. 1954 januárjában húszéves fiatalok érkeznek Piliscsabára, tanulni. No, persze akkoriban még nem kommunikációt, szociológiát, nyelveket vagy éppen történelmet, hanem azt, hogy hogyan kell lövészárkot ásni, hogyan kell bánni a fegyverekkel és a rádióval. Azt, hogy hogyan is éljék túl az esetleges háborút.
Az említett évben Csizmadia Györgyöt, a nagyapámat Nemesvámosról – egy falu Veszprémtől néhány kilométerre – besorozták, és Piliscsabára vezényelték. A Stephaneum, az Augustineum, az Ambrosianum, a Iosephinum és a többi hasonló, patinás nevekkel ellátott mai épület helyén akkor a déli és az északi tábor, a barakkok, a lőszerraktár, a kantin és a riadótér álltak. A nyüzsgő diákság helyére képzeljünk fiatal, egyenruhás legényeket, amint felsorakoznak feljebbvalóik előtt.
Komolyak, de a csínyekből, a „poénokból” ugyanúgy kivették a részüket, mint mi manapság. Nagyapámat kétszer zárták fogdába – ez a mai Dékáni Hivatal helyén állt, csak hogy némi összefüggés legyen a kettő között – egyszer azért, mert éjjel a századparancsnokukkal együtt kicsit felöntöttek a garatra, és mámorukban hallani akarták a harang hangját. A vége persze az lett, hogy az egész falu szaladt vasvillával, kaszával – kinek mije volt –, hogy elhárítsa a bajt, a bátor katonák pedig szaladtak a sötét utcán, hogy ne őket nyársalják föl. A táborban sem maradt el a büntetés; a rebelliseknek ki kellett állniuk az egész ezred elé, akinek volt rangja, azt lefokozták, akinek pedig nem volt, azt fogdába zárták. A fiatal Csizmadia Györgynek nem volt rangja. Ezt most sem kapott, helyette kapott egy priccset a fogda egyik zárkájában. Másik alkalommal, míg a többieket riadóztatták, addig néhányan elmentek megnézni az akkor futó Körhintát.
Azért nem volt számukra sem móka és kacagás az élet. A reggel ötórai torna után rendbe tették a körletet, hogy aztán mehessenek aratni, almát szedni, vagy gátat építeni az árvíz ellen –, már amikor nem őrségben voltak, vagy távvezetéket telepítettek. Az egyetem területe ma is magán viseli kezük nyomát. 1956-ban nagyapám segítségével épült a medence, hogy a honvédek megtanuljanak úszni, valamint a betonpálya is, ahol manapság a tanár-diák meccseket is rendezik.
Néhány hete a nagyszüleim eljöttek meglátogatni, hogy lássák, hol is tömöm az agyam. Nagypapám boldogan mesélte az anekdotákat, hogy mi hol volt, hogy mikor és miért zárták fogdába, hogy milyen volt akkor a környezet, hogy egyszer négy napot gyalogolt hazafelé, hogy milyen volt teljes menetfelszereléssel felmenni a hegyen. Illetve, hogy milyen nem volt, mert mindig le kellett ülniük, aminek az lett az eredménye, hogy sok-sok katona gurult lefelé a hegyoldalon. Amit most olvastatok, azt mind tőle hallottam. Érdekes volt hallgatni, ugyanakkor a legnagyobb élményt nem ez jelentette. Régen láttam ennyire csillogni nagyapám szemeit, a vidámságát, hogy milyen jó kedvvel tud visszagondolni azokra az évekre, amikor az élet nem volt könnyű, amikor oroszok támadták meg őket. Látni rajta, hogy örül, itt lehet, hogy itt látja az unokáját, és hogy megvan még az, amit ők készítettek, hogy ezen a helyen ma is a fiatalság uralkodik, az nem hasonlítható össze semmivel.
Az ő szavaival élve: „Fiatalság, bolondság.” Nemcsak akkor, nemcsak ma, és nemcsak rossz értelemben. A fiatalság jövő, és a generációkat mindig összeköti valami. Ha más már nem is, de a szeretet, és egy csillogó szempár mindenképp.
