Hatvan évvel ezelőtt jelent meg Ottlik Géza Iskola a határon című regénye, amely ikonikus alkotássá nőtt az eltelt időben. Ez az alkotás az úgynevezett iskolaregények közé sorolható. Jól ismert Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című, a debreceni internátusi éveket megidéző regénye, de gondolhatunk Czakó Gábor Iskolavár című művére, vagy kevésbé említik Balla Borisz Niczky növendék című művét, a világirodalomból pedig csak két példát említve: Robert Musil Törless iskolaéveit és Mario Vargas Llosa A város és a kutyák címmel meglent írását. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem a Kortárs folyóirattal és a Veres Pálné Gimnáziummal közösen konferenciát rendezett Ottlik regényéről a közelmúltban. Hernádi Mária egyetemi adjunktust, aki régóta foglalkozik az ottliki életművel, először a regény hatástörténetéről kérdeztem.

Minek köszönheti hosszú idő óta tartó népszerűségét Ottlik regénye?
Megjelenése idején nem beszélhetünk még kultuszregényről, jóval később vált azzá. 1959-ben és az utána következő években a kritikák a „Horthy-fasizmus” bírálatát emelték ki a regény erényeként. Mint köztudott, az „Iskola” cselekménye a két világháború között egy nyugat-dunántúli katonai középiskolában játszódik. Ottlik ennek az intézménynek volt a növendéke Kőszegen.
A korábbi nemzedékek olvasói közül sokan a szocializmus évtizedei alatt fennálló és minden más diktatúra képét látták a regényben ábrázolt katonaiskola életében. Olvasása egyfajta ellenállásnak számított, s emiatt vált népszerűvé. Az utóbbi időben viszont – úgy látom – nagyon megváltozott a fiatalok viszonya az „Iskolához”.

Milyen irányú ez a változás?
Ma már kevésbé kelti fel érdeklődésüket. Korábban, akár tíz évvel ezelőtt is, amikor az egyetemen speciál kollégium keretében tárgyaltuk a regényt, a hallgatókat ugyanúgy megmozgatta, ahogy engem is középiskolás korom óta. A mai diákok nehezebben birkóznak meg már magával az olvasásával is, zavarják őket a váltakozó idősíkok, pedig a kortárs filmekben gyakran találkoznak ugyanezzel a dramaturgiai megoldással.

A kép, a látvány szintjén talán könnyebben hozzászoktak az idősíkok váltogatásához, ezek befogadása ugyanis nem kíván absztrakciót és szintézist, mint maga az olvasás.
Ez igaz, de azt is látom: nem értik, hogy az idősebbek mit szerettek – szeretnek – a regényben. A konferencián meghirdettünk egy kisfilmpályázatot középiskolásoknak. Megadtunk három idézetet a regényből, s azok ihletésével kellett elkészíteniük az alkotásokat. Azt tapasztaltam, hogy bár szűkebbek számukra a befogadás csatornái, ez a nemzedék két ponton mégis csatlakozni tud a regényhez. Az egyik ilyen pont a közösségi összetartozás érzése. A kamaszokat nyilván megmozgatja a közösségi élet élménye, annak ellenére, hogy egyre individuálisabbá válik a mai társadalom. De ennél is sokkal jobban megérinti őket a monotónia. Majdnem minden kisfilmben megjelentek ilyen képek: álmos reggel, ébredés, felkelés, indulás az iskolába… A mindennapi élet egyhangúsága. A monotónia eltűrése, a hiábavaló várakozás, egyáltalán a várakozás értelme vagy értelmetlensége – mintha ez foglalkoztatná a fiatalokat.

A hiábavaló várakozás…?
Igen, ezt nyilván senki nem tűri könnyen, de ők valószínűleg még nehezebben. A regényből kiválasztott egyik idézetben a szereplők egymás után húzzák ki az eltelt napokat, s az egyik főhős, Bébé (Both Benedek) arról meditál: mindegy, hogy hány nap vagy hány év van még hátra, mert egy percig sem mehet ez így tovább: „Mindegy, hogy százhárom vagy harminchárom, gondoltam, mert ez úgysem mehet így tovább három napig sem. Valaminek történnie kell egykettőre. Szinte kíváncsiság volt bennem, hogy mi lesz, olyan bizonyosra vettem a változást, a fordulatot, mert a lelkem mélyén ismertem jól annak a lágyan hullámzó, sodródó mozgásnak a rejtett törvényeit, ami a létezésemet hordozta.” S gyönyörű leírás következik arról, hogyan éli meg az idő múlását: „Nem így telt velünk az idő. Nem cselekményszerűen, nem áttekinthetően. A kézzelfogható valóságban éltünk, nem dicséretes eszmék jelképei közt vagy kerek történetek absztrakcióiban.” Ehhez a gondolathoz csatlakoztak legtöbben a kisfilmek készítői közül.

A monotónia, a fölösleges, értelmetlen várakozás az abszurd irodalmi alkotásokat juttatja eszünkbe. Gondoljunk Samuel Beckettre – néhány évtizedig ikonikusnak számító, ma már alig emlegetett drámájára, a Godot-ra várva címűre. Lehetséges-e áthallás Ottlik regénye és az abszurd dráma között?
Talán az egzisztencializmus filozófiájában kereshetjük mindkettőnek a közös gyökerét. Bár úgy vélem, Ottlikra kevésbé hatott az egzisztencializmus, inkább személyes tapasztalataiból indult ki, filozófiai prekoncepció nélkül. Ottlik a legjobb értelemben tapasztalati író. Aki azt írja meg, amit közvetlenül tapasztalt, amit megélt.

Az előzetes hipotézis felállításával Sartre-ot szokták illetni, akinél előbb született meg a filozófiai tétel, s szépirodalmi művei a tétel illusztrálásául szolgálnak. Talán emiatt szárazok, kevésbé életszerűek a művei. 
Igen, ellentétben a szintén egzisztencialista filozófus Camus-vel, akinél a regény túlnő a filozófián: szépirodalmi művei sokkal többek, mint filozófiai tételek illusztrációi.

De visszatérve a korábbi olvasókra. Mi tetszett nekik benne, azon túl, hogy a kommunista diktatúrával szembeni ellenállásként is olvashatták. Bár egy zárt, katonás rendet követelő intézet jelenik meg a regény lapjain, de az mégsem felel meg a diktatúra szerkezetének, olyannak semmiképpen sem, mint amelyben 1990-ig éltek az akkori nemzedékek.
Az idősebb olvasók a szabadság utáni vágyat, a szabadság értelmezését ragadhatták meg a regényben. A szabadság keresése persze nemzedékektől és életkortól független, mert mindenki értelmezni igyekszik azt a maga számára. A regényről sokszor leírták: a belső szabadságra jutás regénye. Amikor nem lehetséges külső szabadság – bármilyen okból, nem csak a politikai diktatúra miatt –, hogyan lehet eljutni a belső szabadsághoz? Az érettebb emberek számára mindenképpen izgalmas kérdés ez. A fiatalabbaknak is fontos, de mégsem foglalkoztatja őket annyira, mert még nem tapasztalták meg a külső szabadság elvesztését, illetve nem különítik el a kettőt.

Úgy vannak ezzel, mint a csecsemők? Akik kezdetben még egyben látják a világot, nem tudnak differenciálni a tárgyak között. A külső és a belső szabadságra egy bizonyos életkorig megkülönböztetés nélkül tekintünk?
Érettség és tapasztalat szükséges a különválasztáshoz. Harminc fölött, egyeseknél talán még később érkezik el ennek az ideje, az erre való rádöbbenés.

Általános a távolodás az írott szövegektől. Elképzelhető-e valamikor a visszatérés, és ha igen, minek kellene megváltozni ehhez?
Éppen ezt a kérdést tettem fel a konferencián. Mit tehetünk? Ha a következő nemzedékek számára nem lesz fontos egy ilyen regény, akkor ez azt jelenti, hogy nem tudunk átadni valamit. A mai olvasóknál a figyelem hiányzik. Ezt viszont lehet tanulni.
Nemcsak a fiatalok, hanem szinte mindenki az elektronikus médiaeszközök bűvöletében, rabságában él – részben persze kénytelenségből –, ezért rengeteg inger ér minket, felületesebbek leszünk, rövidebb ideig tudunk ugyanarra figyelni. Egy ilyen regény olvasásakor „szöszmötölős emberré” kell válni. Ottlik az alkotás folyamatára használta a szöszmötölés kifejezést. Oda kell adni az időnket, a figyelmünket. Türelemmel, szeretettel, kíváncsisággal venni kézbe az olvasmányt. Kortünet, hogy nehezebben fordulunk egymás felé is odaadó figyelemmel.

Mi az ottliki szabadság tartalma? Mire irányul?
Az erről való gondolkodás bennem is sokat változott. Amikor gimnazistaként olvastam – az egyházi iskolában én is zárt rendszerben éltem, nem rossz értelemben, de mégiscsak zárt közegben –, a regény szereplőinek sorsában a mi élünket láttam, a nyilvánvaló különbségek ellenére is. De a lázadás igénye azonos volt: kifelé a zárt rendszerből. Ez még felületes megközelítése a szabadságértelmezésnek.
Később az emberi kapcsolatok fontosságát értékeltem benne. Azt írja Ottlik: sokáig úgy tűnt, „egyáltalán létezni is csak a szeretet éghajlata alatt lehet.” S azért szenvedték meg az iskolát, mert messze kerültek, meglazultak a családi kapcsolatok, s nagyon lassan alakultak ki a barátságok. Azok viszont újra biztosították a szeretet éghajlatát. A szeretetkapcsolatok tesznek szabaddá minket. Ez adja meg azt a belső szabadságot, azt a gazdagságot, amelynek birtokában az embert nem – vagy kevésbé – érdeklik a szabadság külső tényezői.
Saját Ottlik-olvasásom történetének mai állomásán már a regény spirituális dimenzióját tartom a legfontosabbnak.

Ezzel foglalkozott a konferencián elhangzott előadásában is.
A spiritualitást nem úgy kell értelmezni ebben az esetben, hogy a regény fiúhősei a korabeli intézményes valláshoz kapcsolódnak. A vallásosság ilyen megnyilatkozása nem jellemző a regényre. Bár szó esik arról, hogy a református Medve – megmenekülve Schulze felügyelő reggeli rémuralmától – eljár a hajnali misére, ahol legalább nyugton hagyják. S olyan meditatív, szemlélődő idővé válik ez az óra számára, ahol elhatározza például a szökését, és különböző fontos felismerésekre jut. Egy helyütt azt mondja: próbált imádkozni az Atyához, de őt nehezen tudja elképzelni, mert rögtön egy szakállas öregúr jelent meg előtte. Ilyenkor inkább a názáreti Jézussal beszélgetett, őt jobban maga elé tudta képzelni.
Ugyanakkor hozzáteszi a szökés gondolatához: nem hitt igazán benne, hogy ez a kétségbeesett imaféle segíthet rajta. Valószínűnek tűnt, hogy „máshogy lesz ez, nem az ő feje szerint.” Ez megdöbbentően érett gondolat – vagy sokkal inkább intuíció – egy ennyi idős fiú részéről. Nem tudja, hogyan lesz, ő a maga részéről kiterveli a szökést – ami sikerül, de ahonnan majd visszafordul. A története tényleg nem úgy alakult, ahogyan ő elképzelte. A megoldás nem tőle jön, de van megoldás, s az ő feladata ezen a ponton az, hogy ezt belássa és elfogadja. Vallásos kifejezéssel: sorsát Isten kezébe helyezi.

Legyen nekem a te igéd szerint…
A maga profán szavaival átadja az akaratát, attól függetlenül, hogy megteszi mindazokat a lépéseket, amelyeket cselekvő fiatal fiúként meg tud tenni. Aztán fölismeri, hogy nem úgy lesz, ahogyan ő elképzeli, nem az a megoldás. S valóban: visszatér a szökésből, fogdába kerül, s ott éri utol az a mély élmény, amelyet spirituális tapasztalatnak nevezek.
Medve érzelemvezérelt, nagyon okos, intelligens, érzékeny és lázadó fiú. Az a stratégiája, hogy amikor a katonaiskolai méltatlan viszonyok nagyon kínozzák, este megpróbál sírni a hálóteremben. Kisírja magát, és ettől megkönnyebbül. Sírás közben az otthoniakra gondol: édesanyjára és a dajkájára. Ez azonban nem hoz megoldást, mert hiszen amikor fölébred, rádöbben, hogy nem odahaza, hanem a katonaiskolában van. A fogdában ugyanezzel próbálkozik: az otthoniakra gondol, de ekkor már bosszankodva veszi észre, hogy nem tud sírni.
Eddig a sírás az önsajnálat eszköze volt. Ezért kérdezi meg magától: tulajdonképpen kit sajnál? A 345-ös számú növendéket, a Medve Gábor nevű kiskorút? Egyik sem ő. S ezek után jut el a nagy bölcsességre: egyik sem ő, ezek csak szerepek.
Az ottliki filozófia mély tapasztalatként jelenik meg: van egy „Néző” és egy „Szereplő” énünk. Az utóbbi részt vesz a világban, megteszi, amit legjobb tudása szerint tehet, de van, aki nézi mindezt, s ez a Néző-én.
Ezt az elképzelést Ottlik a Buda című későbbi regényében fejti ki részletesen, de már itt is megjelenik. Medvének a Néző-énje születik meg a fogdában. És azt mondja: ez viszont szabad és független, nem bánthatja senki. Így jut vissza a valóságba: tulajdonképpen jó meleg van a fogdában, mindjárt hozzák a vacsorát, semmi baja. Ez a valóság, és ahol a valóság van, ott van Isten. Amikor jelen van a valóságban, akkor nyílik meg az út a spirituális dimenzió felé.
Medve a lelki „megvilágosodás” után egészen másként kezd el viselkedni. Megváltozik a helye a közösségben, másként hordja a sapkáját, tényleg szabaddá válik.
Ugyanez végbemegy Bébé történetében is, csak nem ilyen élesen, radikálisan. Ő nyugodtabb természetű, józanabb, megfontoltabb, óvatosabb, földközelibb. Kevésbé lázadó, kevésbé érzelemvezérelt, bár az igazságtalanságra ugyanolyan érzékeny, mint Medve.
Bébé élménye a következő: tíz perccel az ébresztő előtt felébred, odaáll az ablakhoz, kinéz rajta – ez a mozzanat a magasabb tudati szintről való rálátást, felülemelkedést szimbolizálja –, és azt mondja: olyan nyugalmat érez, amilyet még soha, és tudja, ezt az érzést nem kell megjegyeznie, mert soha nem fogja elveszíteni. Nem pillanatnyi érzés vagy hangulat keríti hatalmába. Bébénél jelenik meg Ottlik „alluvium” fogalma. Az allúvium az a legmélyebb lerakódás a lelkünk mélyén, ami olyan, mint a hajók tőkesúlya: hordoz és szilárdan megtart.
Bébé a jungi pszichológia nyelvén a mélymaghoz kapcsolódik, amely Jung szerint az Istennel való találkozás helye. S ide kapcsolódik mindig vissza: a nyugalomhoz, saját belső békéjéhez. Ez biztosítja függetlenségét.
Akkor kerül bajba, amikor Merényiék „uralkodó klikkje” beveszi a focicsapatba. Bébé úgy érzi: megvalósult, amire vágyott, de ezzel együtt elveszített valami sokkal fontosabbat. A mélységes nyugalma hagyta el, s ehhez még hozzáteszi: a régi rosszkedve, a régi „jó keserűsége”. Elveszítette korábbi rendíthetetlen nyugalmát, s ettől nagyon megijedt, mert rájött: az igazi, a saját élete ebből táplálkozott. Merényiék aztán hamar kiteszik a csapatból, s a nyugalom is helyreáll – de itt inkább az a fontos, hogy amikor ez a belső béke megrendül, Bébében azonnal bekapcsol egy „vészvillogó”, amely jelzi a helyzet hamisságát, álságosságát. Ezért mondja az elbeszélő: ott tanulta meg, hogy később fejvesztett katasztrófák idején, bombázáskor is képes zsebre vágott kézzel állni az aláhulló bombafüggöny alatt, mély nyugalommal a szívében.

Végül is ugyanoda jut el, mint Medve.
Igen, csak más úton. Bébében eleve megvolt az a tapasztalat, amelyet Medvének meg kellett szereznie. Ehhez Medvének le kellett számolni az önsajnálattal, és mindkettőjüknek a szereplő-énjükkel.

Általános emberi magatartásmintának, ha úgy tetszik, archetípusnak tekinthető a két fiú jelleme? A két személy talán egyetlen személyiség, „az ember” kétféle megnyilatkozási formája.
A belső szabadságra, illetve a Néző-énre való rátalálás mindenképpen egyetemes emberi útnak tekinthető. Ha nem így lenne, akkor nem ismétlődne – Bébé és Medve vonalán – ugyanez a magatartás. S ott van Szeredy, aki a regényben kevésbé kibontott figura, de az ő egyénisége meg eleve rendíthetetlen nyugalmat áraszt. Már az iskola növendéke, amikor Medve odakerül. Ő az, aki Bébé feszültségét úgy oldja fel, hogy rendszeresen megnevetteti. A szereplők különböző utakon, de ugyanahhoz a belső szabadsághoz jutnak el, ezért értelmezhető magatartásuk egyetemes mintaként.

Szerző: Elmer István