Ez egy olyan kezdeményezése Salamon Andrásnak, ami nemcsak, hogy rendhagyó, de példa nélküli is. Lényege, hogy egy olyan közegbe is eljusson a filmezés, ahová alapesetben nem tud. Egy mélyszegénységben élő faluba látogatott el önkénteseivel, ahol nincs lehetőség továbbtanulásra, sokan még a középiskolát sem fejezik be. Nekik akarták átadni azt a kifejezési formát, ami a mozgóképen keresztül megérinti az embert. Tanultak filmtörténetet, megismerkedtek az operatőri munka, rendezés, és úgy általában a filmkészítés alapjaival. Majd az volt a feladatuk, hogy készítsenek saját felvételt. Ebből három videó készült, és ezeket nézhettük meg mi is. Mindegyik után hallhattunk egy rövid összefoglalót az ott uralkodó helyzetről. Szakértők meséltek arról, hogyan lehet az ilyen szegénységben élő, sokszor rossz példával találkozó fiatalokat motiválni, tanulásra késztetni, kiemelni innen. Nem egyszerű, ezt Salamon András, a tábor szervezője is elmondta. Nagyon sokan adták fel, amikor a filmtörténet órák elkezdődtek. A tábor vezetői mégsem hagyták annyiban, mert akik ottmaradtak, azokon látszott, hogy elhivatottak, és csinálni szeretnének valamit. Valami olyat, amivel eddig még nem nagyon találkoztak.

A filmek egészen sajátos nézőpontot mutattak be, mindegyikben nagy hangsúlyt kapott a muzikalitás, a hang, a tánc. Az elsőben egy fiatal fiú ment körbe a barátai közt egy kamerával, és arról kérdezte őket, hol szeretnének tartani tíz év múlva. A válaszok megdöbbentően őszinték és megrázóak voltak, ami miatt ez a kisfilm nagy ébredés volt számomra. Érdekes volt hallani, hogy miről álmodnak a fiatalok a szegénység legmélyén, ahonnan látszólag alig van kiút.

A másodikban azt láthattuk, ahogy egy dalt a környezetében élőkkel mondat el a rendező. Nem volt benne semmi olyan, ami új lett volna, mivel ismert dalról beszélünk, mégis megindító volt ilyen formában látni, hallani.

A harmadik pedig egy werkfilm volt arról, ahogy az egyik videót készítik. Végignéztük, hogy mi mindent csináltak, táncoltak, nevettek, ahogy egymás közt beszélnek, de azt is, ahogy az önkéntesekkel beszélnek. Az embernek az az érzése támadt, hogy egy jól összeszokott csapatot néz éppen, akik minden este együtt múlatják az időt.

Hihetetlennek tűnő elszántságot és kitartást lehetett rajtuk látni. Sokszor nagyon bele tudunk süppedni saját kis életünk mindennapi gondjaiba, és nem gondolunk bele abba, milyen lehet számukra az élet; szegénységben, rossz jövőképpel, nagyjából semmilyen kilátással a jövőre, munka, iskola, és legfőképp lehetőségek és sokszor remény nélkül. Az egyik megszólaló mondta, hogy a legnagyobb baj talán az, hogy ezek a fiatalok gyorsan elvesztik a reményt a kitörésre, arra hogy ők már másképp éljenek, mint a szüleik.

Reméljük a program idén is elindul, és Salamon András újra is megmutathatja a választás lehetőségét. Én mindenképp szorítani fogok azért, hogy újra és újra megvalósulhasson ez a Filmtábor. Azonban felmerült bennem egy kérdés, mialatt a film ment. Azt tisztáztuk, hogy ők mit tanultak az önkéntesektől, de vajon az önkéntesek mit tanultak tőlük? Erre a kérdésemre hezitálás nélkül azt a választ kaptam, hogy focizni. Amit pedig még kéne tanulnunk, az e fiatalokban rejlő kitartás, és optimizmus. Én így kezdtem meg a nagyböjtöt.

Szerző: Bajtai Éva