A PPKE BTK Esztétika Tanszék, valamint a Kultúra & Kritika kritikai portál által Rónay György emlékére szervezett esten átfogó képet kaphattunk a méltatlanul kevés figyelemmel övezett életműről Esterházy Péter, Jelenits István, Szénási Zoltán, illetve Tverdota György jóvoltából.
Az emlékestet Jelenits István piarista szerzetestanár nyitotta meg Rónayról tartott előadásával. Az előadás közben Papp Emesétől hallhattunk Rónay-verseket, majd Páli Attila a Rónay számára különösen kedves zeneszerzőktől, Antonio Vivalditól és Bartók Bélától játszott néhány darabot fuvolán.
A fiatalkori zsengék ismertetése után Jelenits István – aki maga is Rónay tanítványa volt - 1942-es, Te mondj el engem című verseskötetét emelte ki. Rónay ezen műve sajátos tiltakozásként értelmezhető a fasiszta ideológia embertelensége ellen. Ezt egy hosszú, „tizenöt éves csend” követte, hiszen nem jelenhetett volna meg verseskötete anélkül, hogy ki ne szolgáltatta volna katolikus, keresztény, polgári értékrendjét a fennálló kommunista diktatúrának. Nyár című kötetének kiadását azért engedélyezték 1957-ben, mert a rendszer ezáltal demonstrálhatta, hogy „megengedő” azokkal az alkotókkal, gondolkodókkal szemben, akik ugyan nem azonosultak a kommunista ideológiával, de nem is csatlakoztak az 1956-os eseményekhez. Jelenits István hangsúlyozta, hogy Rónay küldetéstudata, az, hogy az irodalommal szolgálja az embereket, nem a szocialista realizmus elvárásait követve a keresztény hitvallásából fakadt, s az alkotáson keresztül való szolgálatban Arany Jánost tekintette példaképének. A diktatúra kötelékeinek lazulásával Rónay számára is lehetőség nyílt arra, hogy külföldre utazzon, lássa a tengert, és találkozzon külföldi, főként francia barátaival. Rónay számára az adott ország anyagi és szellemi öröksége egyformán fontos volt: ezt bizonyítják azon művei, amelyeket utazásai ihlettek. Rónay műfordítói tevékenységének hatására még inkább gazdagodott költői nyelvezete, motívumvilága. Az előadó rámutatott arra, hogy a táguló perspektíva mellett Rónay ’60-as évek közepén megjelenő versesköteteiben (A város és a délibáb, Tükör és tűz) már érzékelhető az a számvető hang, amely a szívbetegséggel küzdő irodalmárt haláláig elkíséri. Jelenits István bevezetőjét azzal a gondolattal zárta, hogy Rónay György életművének kortársai, Jékely Zoltán, Weöres Sándor, Kálnoky László oeuvre-jei mellett van méltán a helye.
Jelenits István után Esterházy Péter beszélt Rónay Györggyel való kapcsolatáról, többek között arról, hogy hogyan segítette Rónay a pályaválasztásban, illetve miként ösztönözte alkotásra. Rónay Esterházy zsengéit először az 1970-es évek elején olvasta, s – a Kossuth-díjas író elmondása szerint – úgy ítélte meg első írásait, hogy „ezek még nem egészen jók”. Esterházy miután végzett matematika szakon, „megijedt” attól, hogy a végzettsége szerint kell elhelyezkednie. Ebből fakadóan személyesen felkereste Rónayt a Vigilia szerkesztőségében, hogy állást kérjen tőle. Esterházy úgy emlékezik vissza Rónayra, mint akinek a szigorában és a szelídségében volt ugyan irónia, de sohasem vált „csúfondárossá”. Rónay Esterházyt szerkesztői ambícióitól egy „ugyan!” felkiáltással fosztotta meg, azzal a szándékkal, hogy ne a szerkesztői tevékenység, hanem az alkotás álljon figyelmének középpontjában. Esterházy a személyes szálak felidézését követően szót ejtett Rónay életművének jelentőségéről is. Vélekedése szerint az európai tradíció közvetítésével Rónay életműve annak a felszínességnek és kommerciális motivációjú, befogadói igények kielégítésére berendezkedett tendenciának az ellenpontja, amelybe gyakran a kortárs irodalmi élet is belesimul.
Tverdota György Rónay intenzív irodalomtörténeti kutatómunkáját emelte ki, amelynek középpontjában a XIX. század második felének magyar irodalma állt. Az ELTE emeritus professzora - Jelenits Istvánhoz hasonlóan – nem feledkezett meg Rónay Kassák-monográfiájáról sem, amelyet abból a szempontból paradoxnak tart, hogy Rónay fiatalkorában nyíltan avantgárdellenes volt, de később felismerte a magyar avantgárd megteremtőjének jelentőségét. Tverdota György József Attila életművének kutatójaként érdeklődéssel olvasta Rónay tanulmányát a fiatal József Attiláról, amelyben új szempontokat talált a vizsgált életmű értelmezéséhez. Az irodalomtörténész ezen kívül ráirányította a hallgatóság figyelmét Rónay „harcias” irodalomformáló tevékenységére. Rónay a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozott, olyan kortársakkal, mint Jékely, Radnóti, Vas István, vagy éppen Hajnal Anna. Szerb Antal azzal vádolta őket, hogy hiányzik belőlük a nemzedéki összetartás, nem elég bátrak ahhoz, hogy újítsanak, hogy csatlakozzanak az avantgárdhoz. Ezen kritika hatására Rónay (Lovas Gyulával az oldalán) „kétfrontos csatát vívott” az 1940-es évek elején: az egyik fronton Szerb Antal és Kassák Lajos állt az avantgárd követelményével, velük szemben kellett megvédeni a hagyományt, a másik fronton pedig Fábián István támadta a harmadik generációt azzal, hogy a kozmopolitizmusuk mellett elvesznek a nemzeti értékek. Rónayék mindvégig kitartottak az egyetemes értékek mellett. Tverdota György úgy véli, hogy Rónay irodalmi közéletben vállalt aktív szerepe a későbbiekben is ebből a fiatalkori „kombattivitásból” származott.
Szénási Zoltán Rónay alulértékelt prózaírói tevékenységéről beszélt. A párduc és a gödölye című regényét nemcsak az 1956-os eseményekre reflektáló történelmi dimenziója miatt tartja jelentősnek, hanem azoktól a bibliai utalásoktól is, amelyek újabb és újabb jelentésrétegeket nyitnak meg a műben. Az MTA Modern Magyar Irodalmi Osztályának tudományos munkatársa rámutatott arra, hogy Rónay életművének komplexitásával már egészen kisgyermekkorban találkozhattunk, Saint-Exupéry A kis hercegétvagy La Fontaine meséit olvasván, hiszen ezen műveket Rónay fordításában ismerhettük meg. Szénási Zoltán kiegészítve az előtte szólók gondolatait, kitért arra, hogy mennyire meghatározó volt Rónay értelmezői-kritikusi, kánonformáló szerepe. Ennek alátámasztására az egyik legjobb példa Ottlik Géza Iskola a határon című művének fogadtatása. Ottlik regényét a megjelenéskor elmarasztalta a kritika. A fősodorral szemben Rónay elismerte Ottlik alkotását, és elsőként ő volt az, aki nevelődési regényként határozta meg a mára klasszikussá vált művet.
Rónay humanizmusát, határozott értékrendjét, a természet és a művészet iránt tanúsított érzékeny figyelmét, a vállalt eszmék mellett való kiállást mi is bátran „útravalóul” vihetjük. S ne csak verseiből, hanem esszéiből, tanulmányaiból, prózáiból is merítsünk erőt ahhoz, hogy jobban megértsük a bennünket körülvevő égi és földi világot!
Szöveg, fotó: Ikker Eszter, Kommunkiáció MA
