„Megrészegülök az örömtől, / kinyíl a menny és újra látok: /gyónószékek homályos öble/ meggyszínű, ibolya talárok, / térdtől kopott, süppedt kövek ti,/hosszú imák és örökélet,/fehér, piros, lila papocskák,/halvány mártírok, néma mécsek, /ó tömjénfüst, ó tiszta mámor,/ aranykehely aranyborából,/ ó régi rózsa, lágy aróma,/ ó Róma, Róma, Róma, Róma."
Kosztolányi Dezső sorai jól megragadják azt az érzést, amely az utazókat az Appennini-félszigetre csábította, és csábítja ma is: Itália mint a látni vágyott ország, a múlt és a jelen finom szövedéke, szívében Rómával, minden zarándok áhított úti céljával, ahol évszázados álmokat és látomásokat rejtenek a kövek, a szűk utcák, és a tágas terek az azúrkék ég ölelésében. A rendi kötelezettségek mellett talán a fent leírtak is motiválhatták azokat a XVII-XVIII. századi magyar piaristákat, akik vállalták a több hónapig tartó utazást. Dr. Koltai András levéltáros az MTA-PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoport legutóbbi felolvasóestjén ezen utazások hátterét, részleteit ismertette a korabeli források alapján, a piarista rendtörténet kontextusába ágyazva.
Koltai András kifejtette, hogy Róma „sokféle földrajzzal” rendelkezik, ezek egyike a szerzetesrendekhez kötődő városrészek, negyedek sajátos „geográfiája”. A szerzetesrendek többségének még ma is Rómában van a székhelye, gondoljunk csak a jezsuitákra, a minoritákra, vagy a ferencesekre. A piarista rendet azonban nemcsak a központja, hanem alapításának története is Rómához köti, hiszen Kalazanci Szent József 1597-ben itt nyitotta meg annak az iskolának a kapuit, amelybe a legszegényebb gyermekek járhattak. A piaristák a rend római anyaházából kerültek Magyarország területére. A történész rámutatott arra, hogy a piaristák általában három célból utaztak Rómába a barokk korban: az egyik a római generális káptalanokon való részvétel, a másik a tanulási lehetőség, a harmadik pedig a római generális munkájának segítése, asszisztensi minőségben.
Az előadás során elhangzott, hogy a magyar piarista rend helyzete abból a szempontból is különleges volt, hogy már 1692-től viszonylag önálló rendtartománnyal rendelkeztek, amely azzal a joggal járt, hogy elöljárói részt vehettek a Rómában meghatározott időközönként összehívott rendi káptalanon. Koltai András hangsúlyozta, hogy 1692-ig a magyar rendházak a lengyel rendtartományhoz tartoztak. Az 1692-es év azért is számít fordulópontnak a rend magyarországi történetében, mivel a három magyar rendház (Privigye, Breznóbánya, Szentgyörgy) önállósult, élükre a mainzi születésű Mösch Lukács került, commissarius generálisi minőségben. Ez csupán egy átmeneti állapot volt, hiszen a magyar házak 1695-ben a német rendtartomány fennhatósága alá kerültek. Így működött a magyar piarista közösség viceprovinciaként 1721-ig, a tényleges önállósulás évéig. Mösch Lukács 1695 után a helyettes tartományfőnök tisztségét töltötte be.
Koltai András rávilágított arra, hogy a kezdetektől egészen az 1710-es évekig a magyarországi piaristák többnyire nem voltak magyar ajkúak, leginkább a lengyel, szlovák, német, horvát nemzetiségi csoportokból kerültek ki. Ennek ellenére a lengyel és a német rendtartományoktól függetlenül identifikálták magukat, ez is jelzi, hogy erős volt bennük, a „patrióta szellem”. Az autonómiára való igényüket hivatalos formában is jelezték, amelynek hatására Mösch Lukácsot 1697-ben kinevezték vokálissá, így Josephus Bruckner német tartományfőnök mellett részt vehetett az 1698-as római egyetemes káptalanon. Mösch, aki kiváló matematikus, irodalmár és levéltáros hírében állt, római útját is megörökítette az utódok számára, akiket különféle praktikus tanácsokkal, tudnivalókkal látott el az itinerariumok hagyományát követő munkájában. A kutató kiemelte, hogy Mösch inkább leltárt készített, hiszen zömében számszerű adatokat jegyzett fel, az út állomásait ugyan pontosan datálta, de rendkívül kevés kommentárt fűzött a látottakhoz. Mösch naplójából tudjuk, hogy 1698 februárjában indult útnak. Látogatást tett Pozsonyban a Pálffy családnál, innen ment tovább Nikolsburgba. A nikolsburgi kitérő után többedmagával Bécs felé vette az útirányt, ahonnan március 13-án elindultak Itália felé. A húsvétot Velencében töltötték, majd a Brenta folyón hajóztak Padovába. Majd a Ferrara-Ravenna-Cesena útvonalat szekéren tették meg. Április 7-én érték el Loretót, a híres zarándokhelyet, amelyről részletes leírás szerepel Mösch emlékiratában. A loretói látogatást követően nyolc nappal, április 15-én értek Rómába. A Rómában töltött idővel és a káptalannal kapcsolatban Mösch meglehetősen szűkszavúnak bizonyult. Koltai András szerint azonban abból lehet következtetni arra, hogy a hivatali utat összekötötték a kulturális érdeklődéssel, hogy más útvonalat választottak hazafelé, így Sienát és Firenzét is útba ejtették. Möscht különösen megragadta a sienai dóm márványpadlózata, illetve a templom közepén található könyvtár, amelyben kéziratos antifonálékat látott. Firenzében említést tesz a drága Medici-mauzóleumról. Ezt követően Bolognán, majd Veronán keresztül jutottak Tirolig, ahonnan egy bajorországi látogatást követően, június 25-én értek Nikolsburgba.
Mösch naplójánál részletesebb a Rátay Egyed által készített útleírás 1760-ból. A Rátay-diarium más céllal készült: nem annyira a tanácsadás, mint inkább a saját emlékek rendszerezése, összegzése volt a szerző célja. Rátay már magyar piaristákkal utazott, ő vokálisi tisztséget töltött be amellett a Cörver János provinciális mellett, aki Rómában tanult, ennek köszönhetően kiválóan beszélt olaszul, és gazdag könyvtárat hagyott a piarista rendre, amely egy Piranesi metszeteivel díszített római útikönyvet is tartalmaz. A Rátay mellett szintén vokálisként utazó Orosz Zsigmond is értékes kötetekkel tért haza Rómából. Ebben az időszakban a magyar piarista rendtartomány a korábbiakhoz képest anyagilag is kedvezőbb helyzetbe került, köszönhetően annak, hogy vezetői jómódú csalásokból kerültek ki. Rátayék 1760 márciusában indultak Bécsből a Rómában tartandó májusi egyetemes káptalanra. Mösch Lukácséhoz hasonlóan Rátay Egyed csoportja is Velencében töltötte a húsvétot. A Rátay-útleírásból tudható, hogy a magyar piaristák meglátogatták a muránói üvegmanufaktúrákat is, helyi piaristák idegenvezetésével. A szakrális helyek látogatása mellett jutott idejük arra, hogy a különböző ebédlőket, könyvtárakat is megnézzék, s még egy-egy velencei koncerten is részt vettek. Loreto után Narniban, az egyik legrégibb piarista rendházban szálltak meg, ahol egykor Kalazanci Szent József írta a rend konstitúcióit. A római egyetemes káptalan mellett a magyar piaristák bejárhatták Rómát és környékét, Rátay még arról is beszámolt, hogy felmászott a Szent Péter-bazilika kupolájába. Rátay érzékeny megfigyelőnek bizonyult, hiszen említést tesz egy Pázmány Pétert ábrázoló portréról a velencei szomaszkok kolostorában, de ír Bernini Avilai Szent Terézt ábrázoló szobráról, valamint Michelangelo Mózeséről is. Koltai András úgy véli, Rátay írásán egyértelműen érződik, hogy felkészülten érkezett Itáliába, amely nem volt meglepő, hiszen az 1740-es években már elérhetők voltak a legfrissebb guidák az értelmiségi réteg számára.
Koltai András azzal zárta előadását, hogy a nagy nemzetközi utak a magyar piarista rend történetében egyedi esetek voltak, általában a piaristák többségét már a noviciátus idején beosztották tanítani, emellett sokak számára a szűkös anyagi körülmények sem tették lehetővé a római tanulmányokat. Akik viszont eljutottak Itáliába, azok mindannyian továbbadták az utazás élményeit, az ottlét tanulságait. Talán mi is sokat tanulhatunk a nagy utazóktól arról, hogy hogyan érdemes utazni, s miként kellene az út során szerzett tapasztalatokról számot adni.
Szöveg, fotó: Ikker Eszter, Kommunikáció MA
